Shigeaki Saegusa: Ifjabb Butterfly (Jr. Butterfly) – a Torre del Lago-i Puccini Fesztivál vendégjátéka Puccni-ihletésű, az olasz mester munkájának azonban mégsem egyenesági folytatásában jelent meg a Pillangókisasszony-sztori folytatása a Bartók Pluszon Shigeaki Sheagusa Jr. Butterfly (Ifjabb Butterfly) című operájában. Girolamo Deraco Phone’ című művének hangjai az emberi énekhang mellett száz gramofon hangládájában/tölcsérében szólaltak meg. Az avasi műemléktemplomban rendezett hangversenyen Kovács Szilárd orgonaművész Szabadi Vilmos hegedűművésszel muzsikált.
Nem szappanopera – Shigeaki Sheagusa: Jr. Butterfly (Ifjabb Butterfly)
A klasszikus opera nem sorozatműfaj. Egy darabnak nem szokás megírni a folytatását, hiszen ahogy a zenemű, úgy a történet is zárt egész, amelyben a főhős meghal. Pont. Elvarratlan, továbbgondolható szálak a librettónyi sztoriban persze mindig maradnak, hiszen nem minden élet szakad meg az utolsó hangok lecsengésével. De nem igazán gondolt arra akkoriban egyetlen zeneszerző sem, hogy számos további operában szője tovább valamennyi, a közönség számára érdekesnek tűnő mellékszereplő történetét...
Shigeaki Sheagusa: Jr. Butterfly (Ifjabb Butterfly) – a Torre del Lago-i Puccini Fesztivál vendégjátékaPuccini remekművében, a Pillangókisasszonyban is pontosan úgy történt, ahogy az az operákban megszokott: a főszereplő, Cso-cso-szan (Madame Butterfly) a zárójelenetben meghal. Pont. Benjamin Franklin Pinkertonnal közös gyermekét, egy kisfiút a tengerészhadnagy amerikai feleségével, Kate-tel magával visz az Egyesült Államokba...
Elvarratlan szál? Az. De ki kíváncsi a folytatásra, ha Cso-cso-szán lírai szopránját nem hallhatja már a színpadon? Nos, lett ilyen. Shigeaki Sheagusa japán zeneszerző, aki ugyan nem támasztotta fel Pillangókisasszonyt, viszont úgy gondolta, megszólaltatja a Puccini-operában még néma szerepet játszó kisfiút, ifjabb Pinkertont, és Ifjabb Butterfly címen megírta az időközben koros férfivá érett fiú utolsó szerelmének történetét, ezzel a Pillangókisasszony folytatását, ugyanarra a helyszínre, mint Puccini. Nagaszaki azonban most más hangsúlyt ad a cselekményhez: itt történt a 2. világháború egyik legnagyobb tragédiájának számító amerikai atombomba-támadás, ami nemcsak junior Butterfly és japán szerelme, Naomi drámája, hanem intő jel valamennyi háborút kirobbantó világhatalom számára. Történelmi valóságában szemlélve a 21. századi embernek illúziói persze nincsenek a tekintetben, hogy sok ezernyi ártatlan áldozattal járó háborúk bárhol és bármikor kitörhetnek, azt csak Ifjabb Butterfly engedheti még meg magának, hiszen a Naomi felé irányuló érzelmi viharában úgy gondolja, hogy a szerelem győzedelmeskedhet minden háború felett.
Shigeaki Sheagusa: Jr. Butterfly (Ifjabb Butterfly) – a Torre del Lago-i Puccini Fesztivál vendégjátékaA történelem folyama – ahogy azt az először Torre del Lagoban bemutatott opera színpadképében megjelenő, fodrozódó homok és a benne ragadt arcmástöredék didaktikusan illusztrálja – azonban a múltat újra és újra felkavarja. Nagaszakira (1945. augusztus 9-én) lehull az atombomba, Naomi meghal, így Ifj. Butterfly minden álma szertefoszlik. (Átvitt értelemben az az Egyesült Államok öli meg a szeretett nőt, amiért annakidején anyja önkezével végzett magával.) Szinte érezzük a japán szerző egyértelmű állásfoglalását: meglehet, Japán megbocsát, mert a történelem folyama sok mindent magával sodor a múltba, de nem felejt. Máig intő jel egy nagyhatalom béke-, vagy éppen háborúszerző aktivitása a világkép formálásában.
Shigeaki Sheagusa zenéje, amikor a Pillangókisasszony történetét eleveníti fel az egykori szolgáló, Szuzuki szellemének megszólaltatásával, tele van Puccini-utalásokkal; amikor Amerikáról szól, Bernstein és westernszerű dallamfordulatokkal. Amikor a háború képe tűnik fel, a zene zörejjé és háborús zajjá válik időlegesen. Az opera egésze viszont „pucciniánus”: szépen vezetett dallamívekkel, zárt számokkal, duettekkel, áriákkal. Puccini hangulatában Puccini-témát továbbírni ennek ellenére merészség. De ha a Torre del Lago-i Puccini Fesztivál felvette programjába, egyszer a Bartók Plusz sem hagyhatta ki a bemutatását. A magyarországi premieren megtapasztalhattuk: lehet szép, klasszikus stílusú operát írni napjainkban is.
A hang – halkan és hosszan – Girolamo Deraco: Phone'
A zenész szakma számára izgalmas kísérletet ígért Girolamo Deraco: Phone' (Hang) című zenei performansza, a kevésbé hozzáértő közönségnek eddig soha nem hallott hangzást, hiszen a mű „zenekara” száz gramofonból állt. Hogy a szakma miképp értékeli hivatalosan az estet, az hamarosan kiderül az írásos visszhangokból (nem hivatalosan: ők is tapsoltak). Aki inkább csak azért jött el, hogy hallja, hogyan szól egyszerre száz gramofon, az akár csalódhatott is volna, de valószínűleg nem tette – nem engedte a hang, a megszülető zene.
Girolamo Deraco: Phone' A koncertet rövid beszélgetés vezette fel, amelynek során Kesselyák Gergely fesztiváligazgató emlékeztette a közönséget: Girolamo Deraco az a zeneszerző, aki az operaíró verseny felhívásából felfigyelt arra a mondatra, hogy bármilyen hosszú művet várnak – és megírta a „bármilyen rövid”, mindössze 8 másodperces Taci! (Hallgass!) című operát. A 2013-as miskolci ősbemutató óta ezt három olasz fesztiválon is előadták, mindenhová elvíve a Bartók Plusz és innovatív szemléletének hírét.
Ezek után már nem is meglepő, hogy Deraco új munkája szembemegy a korral, amiben mindent digitalizálunk, megfordítja a szokásos folyamatot, és számítógéppel – méghozzá a számítógépes zeneszerzés hőskorában, az 1970-es években – létrehozott hangokat játszik le analóg technikával, gramofonokkal. Tíz hangot dolgozott fel, mindegyikből tíz lemez készült, így került száz gramofon a színpadra. A gramofon mellé pedig száz énekes – mindannyian tekerték a lejátszókat, és közülük ötvenen énekeltek is.
Az ötlet egyébként akkor született, amikor a zeneszerző megismerte Giuseppe Nicoló fantasztikus gyűjteményét, amit 150 nagyméretű, működő(!) gramofon alkot. Ezekkel találkozhatott a fesztiválközönség a Nagyszínházban, méghozzá nemcsak kiállítási tárgyként, hanem koraesti mini „lemezkoncerteken” is. (A fesztivál két utolsó napján újra lehet este 6-tól gramofonzenét hallgatni!) A szenvedélyes gyűjtő a Phone’ közönségének arról beszélt, hogy valójában hangszerként kell tekinteni ezekre, hiszen a hangszekrényük mind más fából készült, egyedi hangon szólalnak meg. Megmutatta, mi a különbség, ha vastű, és ha gyémánttű van a lejátszófejben – de a közönség inkább arra hördült fel, amikor kiderült, hogy a régi, 78-as fordulatszámú lemezről Rahmanyinovot halljuk, amint egy saját művét játssza.
Girolamo Deraco: PHONE' (Beszélgetés az előadás előtt. Balról jobbra: Bősze Ádám műsorvezető, Giuseppe Nicoló gramofongyűjtő, Girolamo Deraco zeneszerző, Kesselyák Gergely fesztiváligazgató, Cser Ádám karmester)Cser Ádám karmester vezényelte annakidején a Taci!-t, de még őt is meg tudta lepni Deraco: olyan kottát még soha nem látott, mint a Phone’-é! Nem öt vonalra írt hangjegyekből, hanem az egyes hangok időtartamát jelző fekete sávokból áll. Mert ebben a műben – mint fogalmazott – finoman elindul valami, amiből elnyújtott gondolkodás, meditatív jellegű hangzás lesz. Halkan és hosszan történik minden. Utólag már hozzátehetünk egy harmadik, h betűvel kezdődő szót is: hatásosan.
Az elején még rá lehetett csodálkozni: milyen egyszerűen megszületett a „húzd fel a gramofont” vagy a „tedd a lemezre a tűt” karmesteri jelzése, vagy, hogy mit keresnek mobiltelefonok fél fülbe dugott fülhallgatóval a kórus egyes tagjainál, és hogy miért érezni ilyen túlfeszített koncentrációt a színpadról, miközben kiváló és rutinos énekesek vannak fenn. A végére ez utóbbira meglett a válasz: hatalmas, egészen különleges zenei feladat volt ez. A hosszan kitartott hangok, az ütemek szükségszerű számolása zenei-zenészi megterhelés – de felhúzni egy érzékeny lejátszót, és pont időben rátenni a tűt a lemezre, már erősen extra figyelmet kívánt.
Mindeközben a közönség ellazult. Az időnként mechanikus zajként, időnként zenei hangként, sőt zeneként megszólaló lemezek a kórus éneke között bujkáltak, míg a „szövegként” az olasz ábécé magánhangzóit használó ének egyes részei, hangulati hatásai szépen csúsztak át egymásba, majd a jól felismerhető Kodály-idézetbe. Beszivárogtak az agyunkba, átjárták a többi nemes szervet, mígnem a részei lettünk a nagy zenei folyamnak. Így a végére értelmetlenné lett a korábban oly fontosnak tűnő kérdés: megszólalt-e egyszerre mind a száz gramofon? Mindegy – mert megszólalt a hang a színpadon, és zenévé vált a nézőtéren ülőkben.
Mindeközben a Szent István téren és a Fesztiválzónában
videónapló
