Bartók Plusz 2017 Zárógála (Russian Chamber Philharmonic – Szentpétervár) | Szólisták: Nora Friedrichs (szoprán), Mikhail Agafonov (tenor) | Karmester: Jurij GilboA Szentpétervárról érkező Orosz Kamarafilharmonikus Zenekar (Russian Chamber Orchestra) hangversenyével zárta 2017. évadát a Bartók Plusz Operafesztivál. A zárónapra tartogatott, a klasszikus szerzők kifinomult tolmácsolására hangolt együttes kitűnő szólistákkal (Nora Friedrich és Mikhail Agafonov) színesített hangversenyén állva tapsolt a nagyérdemű. „Jövőre, Önökkel, ugyanitt!” – búcsúzott Kesselyák Gergely fesztiváligazgató. Vendégjegyzetünkben a miskolci közönségről a fesztiválon műsorvezetőként közreműködő Bősze Ádám megható vallomása olvasható.
Keletről Nyugatra – Bartók Plusz 2017 záróhangverseny
A Bartók Plusz Operafesztivál mindig tartogat valami különlegességet a fesztivált záró gálahangversenyre is. Ezúttal a szentpétervári Orosz Kamarafilharmonikus Zenekar (Russian Chamber Orchestra) produkcióját: a magával ragadó profizmussal játszó zenekarral pedig a 20. század első felének magával ragadó orosz muzsikáját.
Bartók Plusz 2017 záróhangverseny – Nora Friedrichs és Jurij Gilno karmester.A Jurij Gilbo vezette, utánozhatatlan expresszivitással és érzelemgazdag kifejezésmóddal megszólaló együttes Dunajevszkij, Rahmanyinov, Hacsaturján, Glazunov és Sztravinszkij zenekari művei mellé olasz szerzőket párosított (Giordano, Mascagni és Puccini ), akiknek fülbemászó melódiái szinte biztos közönségsikerre számíthattak. A Bohémélet, az Andrea Chenier, a Parasztbecsület, a Manon Lescaut vagy a Turandot ez alkalomra válogatott áriáiban pedig csilloghattak a szólisták is: a berlini operaélet legújabb sztárja, Nora Friedrichs (szoprán), és az Európa operaszínpadain otthonosan és magabiztosan mozgó Mikhail Agafonov (tenor).
A magyar közönség kedvében járva a szentpéterváriak is elővették Bartók Román népi táncok című művét (ami tolmácsolásukban egészen más hangulatú produkció volt, mint néhány nappal ezelőtt, amikor az I Musici-tól hallhattuk ugyanezt a Bartók-darabot), míg a Bernstein West Side Story-jából idézett slágerszámok a fesztivál népszerű és közönségbarát irányvonalát követték. A nagyérdemű szűnni nem akaró tapsviharától kísért, emlékezetes záróakkordja volt ez a Bartók Plusz 2017-nek.
„Mossa az eső össze szívünket” – Szabó Balázs Bandája
Szabó Balázs BandájaSzabó Balázs még azt is óvatosan mondta csak ki, hogy „róla sok szó esik” – mert az „esikkel” nem lehetett tréfálni vasárnap este! Az Operafesztivál kísérőrendezvényeinek zárókoncertjére még a teret megtöltő hallgatóságnál is több felhő gyűlt össze a Szent István téren, pontosabban fölötte. Aztán csak nem esett. Illetve de, és a rutinosak előadták az esernyő fel, esernyő le koreográfiát néhányszor, de anélkül is szárazon meg lehetett úszni. Az egész szót sem érdemelne, ha nem kínálná magát – különösen, hogy az előadóknak is eszükbe jutott – a címben is olvasható Radnóti-idézet.
Szabó Balázs Bandája ugyanis a Csöndkabát koncerttel, azaz megzenésített versekkel érkezett Miskolcra, és a programból természetesen nem maradhatott ki egyik ikonikus daluk, amit Radnóti Miklós Bájolójára írtak. Sokat köszönhet nekik az irodalomoktatás, amióta megszületett ez a dal, valószínűleg megsokszorozódott a verset kívülről tudó középiskolások száma. És a más Radnóti-, Pilinszky- és Grecsó-verset tudóké is (többek között – a paletta ennél jóval bővebb). Szabó Balázs mindesetre annak a reményének adott hangot, hogy eső nélkül is közel kerül, összemosódik közönségük szíve az övékével. És mivel az állótapsot, a ráadást az egy hullámhosszra kerülés biztos jeleként lehet értékelni, kijelenthetjük: teljesült a kívánsága. Ahogy a koncerttel, ezzel a fesztiválzárással a jó zene rajongóié is.
Mindeközben a Szent István téren, az Erzsébet téren és a Fesztiválzónában
Vendégjegyzet
(Megjelent: Észak-Magyarország, 2017. 06. 24.)
Bősze Ádám: A nagyérdemű
Bősze ÁdámVan az a bizsergő érzés ott gyomortájékon, ami előjön szerelemérzéskor, meg (ritkán) valami különleges élmény hatására. Kérges lelkű felnőtté váltam, le is mondtam már róla, úgyhogy most egészen váratlanul kapott el, olyannyira hirtelen, hogy nem is tudtam, hogyan reagáljak. Az I Musici di Roma koncertjén tört rám, lesből támadva. De nem a hallott zenétől, hanem a miskolci közönség hatására.
Amikor a klasszikus zene, azon belül is az opera haláláról beszélnek, amikor sokan sopánkodnak a kultúra jövője miatt, akkor egészen meglepő az a fajta lelkesedés, jelen esetben az Operafesztivállal való együtt lélegzés, amit itt tapasztaltam. Nekem ne mondja senki, hogy egy kortárs opera, egy úgymond szimfonikus installáció vagy éppen egy kamarazenekar, legyen bármilyen jó nevű is, nemzetközi szinten is egyedi lelkesedést vált ki a publikumból! Ehhez különleges érzékenység, értő fül, nyitott szellemvilág és legfőképpen akarat kell. Talán csak Amerikában jellemző, hogy az emberek a pénzükért egyszerűen jól akarják érezni magukat. Ott viszont gyakran panaszkodnak a felkészületlen hallgatóságra.
Vegyük például az ősbemutatót, Mátyássy Szabolcs „Scaevola” című operájának premierjét (a cikk írásakor a másik kortárs magyar operának, Gyöngyösi Levente zenés színpadi művének, illetve Girolamo Deraco Phone' című darabjának első előadása még hátravan). Az még hagyján, hogy az egyik hajnalon, amikor hosszas kutatás után rátaláltam egy éjjel-nappali hamburgerezőre, bent éppen erről beszélgettek, de még a villamoson is el lehetett kapni egy-egy „szcévolát", „szkaevolát", kinek éppen hogy jutott eszébe kimondani a címet. Maga a darab, melynek első részét láttam, rászolgált arra, hogy előtte és utána is beszéd tárgya legyen, hiszen Mátyássy fogyasztható, pontosabban könnyen befogadható zenét írt. A szövegkönyv, Janik László munkája, kellően drámai, feszültséggel teli „alapot" adott a kifejező zenének: a Bach-motettaszerű nyitókórus, Mirella érzéki áriája (énekelte Horti Lilla) mind nyílt színi tapsot hoztak volna, ha a szerző és az előadó (Sándor Szabolcs vezényelte az értőn játszó Miskolci Szimfonikus Zenekart) lehetőséget adott volna rá. Noha nem volt ilyen, mégis érezni lehetett a Nemzeti Színházban, hogy ez a közönség képes lehet erre, tapsolna, tapsolna, de a mű és az előadók iránti tiszteletből fakadóan mégsem teszi.
Vagy vegyünk egy másik eseményt, Giuseppe Nicolò gramofongyűjteményének bemutatóját. Hétköznap délutánonként, amikor az embernek nyilvánvalóan ezernyi dolga lenne, mindig összejött 20-30 ember, hogy például Caruso hangját meghallgassa, hogy részt vegyen egy nyereményjátékban, vagy éppen, hogy csak gyönyörködjön azokban a szerkezetekben, amelyekből ehhez hasonló gyűjteményt bajosan láthat a jövőben. Találkoztam olyannal is, aki Győrből jár ide 16 éve, de volt aki bevallotta, soha nem járt még színházban.
Nos, hogy ne kerülgessem a forró kását, ki kell mondjam: le a kalappal a Bartók+ Operafesztivál közönsége előtt! A jelenlévők lelkesedése, aktív gondolkodása, érzékeny figyelme elismerésre méltó. Az ő támogatásuk nélkül üres, holt térben halt volna el a ragyogó előadások hangja. Szerencsére erről szó sem volt az elmúlt héten, úgyhogy a miskolciakat ettől fogva nevezze csak mindenki bátran nagyérdeműnek, mert hogy ők erre rászolgáltak.
videónapló
