Marco Taralli: A rivális (Főszerepben: Tiziana Fabbricini)Az operaszínpadok kulisszái mögött ádáz küzdelem zajlik a sikerért és hírnévért. A mai sztárok (dics)fényét azonban mindig elhomályosítják az utánuk jövők, és csak keveseknek adatik meg, hogy művészetüket generációk múltán is példaként emlegessék. A 20. század legismertebb dívájára, Maria Callasra emlékezett A rivális (La Rivale) című vígoperájában Marco Taralli kortárs zeneszerző. Művét Magyarországon először a Bartók Pluszon láthatta a közönség a Teatro Coccia di Novara vendégjátékában.
A ’rivális’ gazdag jelentéstartalommal bíró szó: vetélytárs, versenytárs, ellenfél, ellenlábas; valaki, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot megszerezni, mint valaki más; illetve valaki, aki megpróbálja ugyanazt a dolgot jobban csinálni, mint valaki más (ld. szomagyarito.hu). A személyiségre nézve mindenesetre pozitív és negatív hatással egyaránt lehet. Ezt a többértelműséget egyszerűsítette le A rivális című vígopera szövegírója, Alberto Mattioli egy kiöregedett és elfeledett operadíva utolsó, keserű (ön)vallomására. Visszatér egykori sikereinek helyszínére, a milánói Scalába, ahol az élet könyörtelenül szembesíti azzal, hogy miközben Maria Callas, az „abszolút díva” szelleme ma is ott él a ház falai között, róla, Carmela Astolfiról mindenki elfeledkezett. Callasért, az „örök hangért” most is rajong a Scalában a turistákat terelgető jegyszedő; Callas hangját őrzik a színház hanglemezboltj
Tiziana Fabbricini (Carmela Astolfi) és Simona Di Capua (Annina, az ápoló)ának lemezei; de Callas nevét viseli az az alapítvány is, ami Callas-díjjal ismeri el a tehetséges énekeseket. Akiknek természetesen soha nem lehet olyan tehetségük és kisugárzásuk, mint Maria Callasnak volt, de ezt a díjat megkaphatná Carmela Astolfi is, akinek személyes drámája itt és ebben a pillanatban ér véget. Belehal a régen halott „riválissal” való véget nem érő küzdelembe...
Miközben a (néző)közönség kárörvendően, netalán szánakozva nézi ezt a művészi örökkévalóságért vívott parttalan és hiábavaló harcot, a zárójelenetben, Carmela Astolfi ravatalánál még kap egy utolsó abszurd helyzetet: a katolikus vallású énekesnőt görögkeleti szertartás szerint búcsúztatják (Callas görög származású volt), a pap kezében pedig egy Callas-lemezt mutat fel Bibliaként. Astolfi bolygó lelke nem kap végső megnyugovást.
A Tiziana Fabbricini által életszerűen megformált Carmela Astolfi természetesen kitalált személy. Megtestesíti azonban mindazt a becsvágyat, ami egy művészembert (de akár bárki embert a világon) mozgat: a siker és a hírnév, ami elfeledteti vele saját életének mulandóságát. Ki ne szeretné, ha az utána jövők generációi elragadtatással emlékeznének meg mindazokról a jelentősnek gondolt tettekről, művészi teljesítményről, amiket életében véghezvitt?
Marco Taralli: A rivális, zárójelenetSokan és sokféleképpen megfogalmazták már a tételmondatot: az hal meg igazán, akit elfelednek... Vagy: addig él az ember, amíg emlékeznek rá... Marco Taralli mindenesetre újabb emléket állított Callasnak, akit Verdire (pl. Traviata) és Puccinira (pl. Pillangókisasszony) utaló zenei megoldásai mellett régi lemezfelvételek bejátszásával idézett újra a színpadra. De nemcsak rá emlékeztetett az opera hazájában élő muzsikus, hanem a klasszikus opera műfajára és zeneszerzőire is: lehetnek porosak és avíttak a díszletek (mint a darab színpadképében), lehet vetélkedés az elsőségért és a sikerért az énekesek között, változhat az értékszemlélet (a klasszikus művészettel szemben tiszteletlen fiatalokkal megjelenítve), ha eltűnik a harmónia és már nem hallgatjuk a klasszikus szerzők műveit (a hanglemezbolt komolyzenei részlegén helyettesítő eladó azt sem tudja, kikről van szó), meghal a zene. Ami nem tréfa, még egy vígoperában sem...
Beavatás a hódításba
Don Giovanni beavatóelőadás: Uğur Yılmaz (Don Giovanni) és Kászoni Annamária (Zerlina)
Az ’Ezrek operája’ beavató előadásainak speciális műfaja és Hábetler András személye egymásra talált a Bartók Plusz keretében, és gyümölcsöző kapcsolattá érett. Talán mert egyikre sem jellemző a merev szabálykövetés, sokkal inkább a különleges nézőpontok és megvilágítások, játékok és kikacsintások. Így a Don Giovanni keddi beavatója a Szent István téren azzal okozta a legnagyobb meglepetést, hogy egészen szabályosra sikerült. Volt nyitány, zárójelenet, történetmesélés áriákkal, valamint zenei és pszichológiai sorvezetés. Talán azért lett ez most igazán „rendes” beavatás, mert rendhagyónak ígérkezik maga az előadás: az Avasi kilátónál, a felkavaró előadásairól ismert Vlad Troickij rendezésében, RockGiovanniként, Szüts Apor zenei átdolgozásával hallhatjuk Mozart remekművét – Hábetler András szerint a világ második legjobb operáját. (Ebben a rangsorban Mozartot természetesen csak Mozart előzheti meg, méghozzá a Figaro házasságával.)
Miközben a színpadon (és olykor a közönség között) sorra feltűntek az opera szereplői (Uğur Yılmaz, Dragoljub Bajic, Sanja Kerkez, Varga Donát, Vizin Viktória, Gábor Géza, Kászoni Annamária és Hábetler András is), a közönség kapott egy kis külön beavatást a hódítás művészetébe. Ennek most csak az alapvetését idéznénk: a férfinek azt kell tudni, hogy a nő milyen korú, életének milyen szakaszában van – így éppen mire vágyhat. Ugyanis ha ennek megfelelő szavakat hall, akkor bármilyen „falvédőszöveget” képes elhinni. Magasabb szintű továbbképzés 15-én és 16-án az Ezrek operája, a RockGiovanni előadásán...
Videónapló
