Egy titokzatos bábopera, az ... és Echo, valamint a „legpárizsibb” Puccini-mű, a Bohémélet kapta a főszerepet a fesztivál második napján. A Collegium Musicum sorozatban a Nemzeti Énekkar adott hangversenyt az avasi templomban. Vígoperát, A sevillai borbélyt láthatta a Szent István téri szabadtéri színpad közönsége, míg az Elsa Valle Afrocando az Erzsébet téri Operabárban muzsikált.
Bohémélet
A Bohémélet jó eséllyel azok közé az operák közé tartozik, amire azért ül be a közönség, mert szeretné újraélni az élményt – Puccini szinte utánozhatatlanul kifejező zenéjéét, és természetesen a szerelem születéséét, a végső búcsú fájdalmáét... Az első felvonás első énekes csúcspontja, Rodolphe (Horváth István) áriája után felviharzott taps azt jelezte, jól döntött, aki ilyen indíttatással ült be az operafesztiváli előadásra. Azonban a zenei élménynél többet kapott.
Horváth István és Kriszta KingaAzt lehetett előre tudni, hogy Hábetler András rendező (valamint Benoit és Alcindoro alakítója) különleges díszletet használ: 19. századi festők képeiből hoz létre az események közegét megteremtő képi világot. Az viszont csak az előadáson derült ki, hogy mennyire intenzív ez a jelenlét, mennyire mozgalmas, érzéseket, hangulatot, időnként illusztratív történetet is megjelenítő a „háttér”. Igen, idézőjelben, hiszen valójában inkább párhuzamos mesélés ez. A szavak, a zene, a színészi játék egyenrangú partnere.
Mivel az olasz nyelvű előadáson a magyar szöveget olvasni kellett, a történet kezdetén volt egy kis „harc” a nézőkben, lehet-e egyszerre olvasni, animációs filmet és színpadot nézni, mindeközben átéléssel hallgatni a zenét? Azután többnyire győzött a megunhatatlan zene és ének, valamint az egészen újszerű vetítés. Ez kiderült abból, ahogyan az áriákra reagált a közönség, elismerve – a már említettek mellett – Kriszta Kinga, Haja Zsolt, Rácz Rita, Geiger Lajos és Kiss András teljesítményét. Illetve abból, hogy ültek a vizuális poénok is, például, hogy az első felvonást lezáró, feledhetetlen szerelmi kettős alatt kinyíló párizsi látképen egyszer csak feltűnt a háztetőkön két egymás ölelő, szerelmes macska is.
Schaunard – Geiger Lajos, Colline – Kiss András, Rodolph – Horváth István, Marcello – Haja ZsoltA Bohémélet azonban, még ha tele is van az élet nehézségeit zárójelbe tevő humorral, tragikus mű. Mire elfogy a remény, addigra elfogynak a színek. Elfogy az illusztráció, a képi átirat – marad a szereplőkre szegezett kamera fekete-fehér képével szó szerint testközelbe hozott valóság: a szerelméhez végül visszatért Mimi nyugalma és a lányt elveszíteni nem akaró költő kétségbeesése. Aztán a halott lány kisétál a színpadról – de ott marad a kivetített képen, szerelme ott gyászol, a közönség már csak azt nézi, része lesz a képnek, az utolsó festménynek. Amikor kiürül a vászon letörli könnyeit, és tapsol, tapsol... (Színlap »)
... és Echo
A görög mitológiában Echót – ha már e név a visszhangot jelöli – két történet is kíséri. Az egyikben elátkozott nimfa, párja Nárcisz, aki saját magába feledkezve hal meg egy tó partján, miközben saját tükörképében gyönyörködik. A másikban gyönyörű szép nimfa, aki egy erdő mélyén él, csak muzsikál, és a zenéért mindent, még a szerelmet is megtagadja. Pán isten ezért bosszúból darabokra tépi és szétszórja darabjait az egész világon. Gaia, a földistennő fogadja be testébe...
Vizin Viktória és Adél, a báb
Aki ezekkel az ismeretekkel felvértezve indult az ... és Echo operafesztiváli bemutatójára, végül is valamennyire képben volt, ha nem is ismerte előzőleg Török Fruzsina Kereszt című művét, amely alapján Vizin Viktória (operaénekes) és Gergye Krisztián (rendező, koreográfus) darabot írt. Különös „magánmitológiát”, amit a közönség számára a szerzőpáros az előadást megelőzően úgy értelmezett: egy operaénekesnő személyes drámájának történetét látjuk, ami önmagán túlmutatva a görög tragédiák súlyát és elkerülhetetlenségét hordozza magában. „A hazugságok és igazságok egybemosódnak. Mint ahogy az életben, itt sem lehet látni tisztán, de az előadás zajlik, amint az élet is.”
És valóban. Egy operaénekesnő (megszemélyesítője Vizin Viktória, mezzoszoprán) lelki életének rezdülései köszönnek vissza a színpadi pillanatokban. Ám, hogy azért ne legyen annyira egyszerű, és megérezzük a színpadi lét kettősségének, a siker vágyának és a magányosságnak olykor nyomasztó súlyát, egy életnagyságú báb (Adél) közvetíti a „bipoláris személyiség” másik oldalát. Echo így 
Vizin Viktória és Gergye Krisztiánmindennemű megnyilatkozásában örök, akár élő személy, akár báb jeleníti meg játékában az „ellenfelet” – hol az önmagáért rajongó Nárciszt, hol pedig a csak a zenéért élő gyönyörű nimfát. Mindkettő végső soron az önmagába feledkezett ember megnyilatkozása.
Nagy lelkierőről és őszinteségről tesz tanúbizonyságot Vizin Viktória, hogy ezeket a maguk valóságában titkolni illő személyiségjegyeket magára veszi, és művészi természetességgel így és ebben a formában a nyilvánosság elé tárja a bábot mozgató táncművész-koreográfus, egyben a darab rendezője, Gergye Krisztián instrukciói alapján. Színházuk a nézőre bízza, hogy a valóságot vagy az ahhoz félelmetesen hasonló, a valóság határán egyensúlyozó fikciót látja-e ebben a drámai tükörjátékban.
A bábopera zeneszerzője, Zombola Péter különös hangzású, több korszak zenei irányzatából merítő, egyedi kompozíciót állított össze. Olyan operazenét, amelyben a barokkos túldíszítettség minimalista formában jelenik meg – ami így első hallásra azért önmagának ellenmondó zenei vállalkozásnak tűnik. A zeneszerző „minimalista neobarokkja” azonban a különbözőségekben megtalálta azt az egészséges egységet, ami különös finomsággal, érvényes zenei megformálással támasztja alá az ... és Echo történetét. (Színlap »)
videónapló
