A versenyre eljött szerzők (balról jobbra): Szilágyi Miklós, Lendvai Péter és Mátyássy SzabolcsVerdi, Puccini vagy Bellini operái soha meg nem unható klasszikusok, ám az ezredforduló kortárs zenei világát aligha tükrözhetik. A Bartók Plusz Operafesztivál éppen ezért hirdeti meg immáron negyedik éve operaíró versenyét: A jövő kulcsa nevű pályázat kilenc beérkezett darabjából idén négy jutott a december 13-i döntőbe. (2016. 12. 21. – Demokrata – Szentei Anna, Farkas Anita)
A körülöttünk hömpölygő kulturális dömpingben, ahol az intellektuális izgalmakat ígérő, ám tökéletesen érdektelen vagy csupán a látványra apelláló művek tucatjaival találkozik az ember, nagy kérdés, tudunk-e bízni a saját értékítéletünkben, esztétikai érzékünkben, képesek vagyunk-e ennek mentén meglátni a mélyben megbúvó valódi értékeket. E gondolatok fészkelődnek a fejünkben, mikor belépünk a Zeneakadémia Solti-termébe, ahol éppen a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál és az intézmény közös projektje, A jövő kulcsa elnevezésű operaíró verseny döntője zajlik. A neves zsűritagok – Kesselyák Gergely, az Operafesztivál művészeti igazgatója, Fekete Gyula zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorhelyettese, Alekszej Ribnyikov orosz, Girolamo Deraco olasz zeneszerző, Bubo Damen holland producer, Philip de la Croix, a Musica Prima by Classic 360 igazgatója és Bruno Berger-Gorski német operarendező – idén kilenc zeneműből válogatták ki azt a négyet, amely most a nagyközönség elé kerülhetett. Igaz, egyelőre csak négyszer húszperces, ízelítőnyi adagokban: a győztes jutalma lesz majd, hogy a 2017-es Operafesztiválon a teljes művét színpadra állítják.
Robotok, háború, szerelem
Elsőként rögtön egy, a kortárs szó előidézte sztereotípiáknak megfelelő mű mutatkozik be: a cseh Jan Jirásek R.U.R. – Rossumovi Univerzální Roboti című darabjához Karl Čapek utópisztikus drámájának alapján Jan Schmid írt librettót. Az opera, teljes mértékben követve a modern ember félelmeit, egy olyan elképzelt jövőt mutat be, ahol a robotok – a homonculusok – előbb megkönnyítik az ember életét, majd fellázadnak, végül ők maguk is emberként kezdenek viselkedni: a sci-fiszerűen felskiccelt, elidegenítő látványhoz diszharmonikus, meg-megzökkenő hangzás társul. A következő darab egy úgynevezett operatréfa: Szilágyi Miklós zeneszerző és Horváth György Tibor szövegkönyvíró La Prima Donna című munkája kedves-bohókás sztori egy hangját vesztett primadonnáról, ahol a humor nemcsak a zenében, de a szövegben is végig hangsúlyosan jelen van. Lendvai Péter Tarot-meséje – Kardos Tünde librettójából –, a tarotkártya 22 lapból álló Nagy Arkánum jelképrendszerét és annak értelmezését konvertálja át az opera nyelvére, míg Mátyássy Szabolcs Scaevolája (szövegkönyv Jánik László) egy ezredfordulón dúló európai háborúba visz. Ez a végül győztesként kihirdetett darab az elszakított szerelemesek és a drámai végkifejlet örök toposzait használva zeneileg is a leginkább befogadható és harmonikus: a két főszereplő, Mirela és Plamen fájdalmasan megejtő duettje, illetve a hősnő gyászára visszhangzó kórus vitathatatlanul az est csúcspontjai. A szervezők szándéka így a versenydarabok sorrendjében is jól tetten érhető: a sokszínűség mellett találó ív rajzolódik ki a kevésbé befogadható – vagy a klasszikus hagyományokon pallérozódott közönség számára még talán kevésbé megszokott látványvilágú és zeneiségű – kortárs operától az elsőre is egészen lenyűgözőig.
Opera és/vagy musical
A Bartók Plusz Operafesztivál égisze alatt, immáron negyedszerre kiírt verseny egyébként teljes összhangban áll a rendezvény művészeti koncepciójának felfrissítésével, megújításával is, amely öt évvel ezelőtt vette kezdetét.
– Azelőtt, természetesen Bartók mellett, minden évben más-más híres zeneszerzőt – Verdi, Puccini stb. – állítottunk a középpontba, ma viszont a nevünkben megjelenő „plusz” másfajta többletet takar: a világ operaéletéhez való csatlakozási szándékunkat, illetve a Bartók utáni operajátszásban rejlő új lehetőségeket – magyarázza Kesselyák Gergely fesztiváligazgató, karmester, az operaíró verseny egyik zsűritagja.
– Ez a pályázat tulajdonképpen egy ezen belüli misszió, amely összecseng azon általános szándékunkkal, hogy keressük a mai népopera megvalósulási lehetőségeit, vagyis egy olyan újfajta műfajt, amely egyesíti a komolyzene iránt támasztott legmagasabb esztétikai-minőségi elvárásokat és a mai musicelek népszerűségét – szögezi le Kesselyák Gergely. Úgy véli, csak ily módon lehet visszatérni Mozart, Verdi vagy Puccini eredeti szellemiségéhez, pláne mert valahol a XX. század első harmadában az opera kapcsán óriási szakadás történt: a klasszikus komolyzene többé már nem kereste a közönség kegyeit, elefántcsonttoronyba zárkózott, mindennek eredményeként pedig egy nagyon szűk réteg szórakozásává vált. Nem csoda, hogy a széles közönség erre meg úgy reagált: semmi gond, akkor kizárólag musicalt nézünk majd.
Nápolyi füttyszó
Pontosan így vélekedik Alekszej Ribnyikov orosz zeneszerző, tavalyi zsűrielnök, idén zsűritag is.
– A műfaj nagy kérdése ma az, hogyan tudnánk visszacsalogatni a közönséget az operaházakba. A klasszikusok fantasztikusak, a klasszikus zene természetesen sosem hal meg, de új látvány- és operanyelv nélkül sosem tud kitörni a szűkös kereteiből. Ez persze nem azt jelenti, hogy a mindenáron való korszerűség jegyében hallgathatatlan zenéket hozzunk létre, vagy igazodjunk ahhoz a modernnek gondolt vélekedéshez, hogy ha valaki manapság olyan szép dallamok megírására törekszik, mint Verdi, aki egyáltalán nem szégyellte az érzelmeit, akkor az rögtön komolytalannak, szakmaiatlannak számít. Éppen ellenkezőleg! A mai zeneszerzők számára ez a legnagyobb feladat: visszahozni a darabjaikban a XIX. században valahol elvesztett igazi melódiákat, szépséget, a harmóniát.
– És persze a mához való kapcsolódás, a szívből jövő ötletek, az eredetiség sem utolsó szempontok, ezek mentén választottuk ki az itteni finálé négy darabját is – mondja ezt már a szintén a zsűriben helyet foglaló Bubo Damen holland operaigazgató és operaproducer. Mint egy speciális, modern operákra szakosodott amszterdami intézmény vezetője persze jól tudja, e műfaj esetében az eredetiséget megőrizni nem éppen könnyű feladat: a létrehozásban részt vevő rengeteg ember – a zeneszerző, a librettista, a rendező, a díszlettervező, a szereplők – ugyanis mind mást gondolnak az adott műről. A kortárs operáknál ezért szerinte az volna a leglényegesebb, hogy e sok különböző gondolat mind egy irányba mutasson – ahogyan ezen törekvést szerencsére a döntős művek mindegyikében megtalálta.
– Ha Mozart is megtalálta a hangot a közönséggel, és Puccini is, akkor ma szintén csupán zseni és elhatározás kérdése, hogy olyan operát írjon egy szerző, ami a nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat. Ezt a műfajt ugyanis egyáltalán nem azért találták ki, hogy csak nagyon kevesek értsék: Verdi dallamait egykor a péklegények fütyülték az utcán. Persze tudom, hogy azóta nagyot változott a világ, ahogyan a szórakozási formák is, mégis úgy gondolom, nagyot hibázott a műfaj, amikor elengedte ezt a fajta tömegbázisát – egészíti ki zsűritársa szavait Kesselyák Gergely. Mint mondja, az alaprecept egyszerű: aktuális témákat kell aktuális módon, a mai közönség számára tetsző zenei nyelven megfogalmazni, és akkor minden réteg megtalálja benne a maga ízlésének való, mégis igényes szórakozását. Hiszen Mozart sem csak egyfajta emberre gondolt zeneszerzés közben: a Figaro házassága egy kifinomultabb ízlésvilágú hallgatóságnak, míg a Varázsfuvola, egyfajta népoperaként, mindenkinek készült.
– Ezért sem értem, hogy például Nino Rota zseniális operái vagy a hollywoodi zene ősatyjaként számon tartott Korngold darabjai miért vannak még mindig indexen, azzal a megfoghatatlan indokkal, hogy epigon és limonádé alkotások. Sok mai szerzőt sajnos elriasztanak az ilyen címkék, úgy érzik, ha olyan zenét írnak, ami mindenkinek tetszik, akkor kikerülnek a hivatásos véleményformálók meghatározta körből. Szerencsére lassan érezhető valamiféle szemléletváltás ezzel kapcsolatban, elég, ha csak néhány hazai zeneszerző, Orbán György, Selmeczi György, Vajda János, Csemiczky Miklós vagy Fekete Gyula nevét említjük.
A zsűri: Kesselyák Gergely fesztiváligazgató, Fekete Gyula, Alekszej Ribnyikov és Girolamo Deraco zeneszerzők, Bubo Damen producer, Philip de la Croix, a Musica Prima by Classic 360 igazgatója és Bruno Berger-Gorski rendezőNixon és Mao
Ezért is fontos, hogy az operaíró verseny zsűrijébe Kesselyák Gergely megkeresése nyomán éppen egy hasonlóan újító szemléletű zeneszerző érkezett Alekszej Ribnyikov személyében.
– Klasszikus operát soha nem írtam, csak rockoperát, illetve olyan műveket, amelyekben a drámai színház és az operaszínház keveredik. Ezzel próbálok visszatérni a gyökerekhez is, hiszen amikor a XVIII. században létrejött az opera műfaja, azok mind drámai előadások voltak, balett- és énekszámok váltakozásával. Emellett a mozival is kísérletezek: egyedül vagyok Oroszországban, aki elég bátor volt ahhoz, hogy operafilmet forgasson – a hat saját szimfóniámra épülő első rész már egy hete dobozban van, a második forgatása februárban kezdődik. Ez persze egy nagyon specifikus dolog, ám hogy lehet sikere, bizonyítja: a tesztközönségemet annyira lekötötte a cselekmény, az izgulás a hősökért, hogy észre sem vették, azok beszéd helyett éppen énekelnek – magyarázza a műfajtágítás valós lehetőségeit a hazájában szinte sztárként kezelt, saját zenés színházat is működtető Ribnyikov.
Hollandiában inkább a struktúraváltással kísérleteznek, például hogy egy opera színre vitelekor általában nem az aktuális rendező, hanem a producer áll a hierarchia csúcsán – ő a főnök, akik a szigorúan művészi szempontokon kívül igyekszik a közönség igényeit is figyelembe venni.
– Muszáj ezen a téren is változtatnunk, ha azt akarjuk, hogy az általában negyven fölötti, felső osztálybeli rétegek szórakozása helyett a fiatalok is megszeressék a szórakozásnak, kikapcsolódásnak ezt a fajtáját. Ehhez jó alapanyagok, modern események kellenek, most például újságírókkal, magazinokkal közösen dolgozunk egy Idők jelei című szérián, amely elsősorban az európai eszmét – mit jelent számunkra Európa, miért akarunk, ha akarunk a részesei lenni – járja körül operai köntösben – meséli Bubo Damen. Ő egyébként nemcsak a tartalom, hanem a forma megújításának szükségszerűségében is erősen hisz: egy-egy előadás rövidebb etapokban, több szünet beiktatásával való eljátszása szerinte jobban alkalmazkodna a felgyorsult világ felgyorsult emberéhez.
– A legnagyobb baj mégis azzal van, hogy az aktuális problémákra való reflektálás helyett, ez már a kezdetekkor, a barokk időkben esetében is kifejezetten így volt, a XX. században múzeumot csináltunk az operából. Innen kellene valahogy kihúzni a műfajt – magyarázza még az operaproducer, példának John Adams 1987-ben, Houstonban bemutatott Nixon Kínában című művét említve. Ez egy hetvenes évek elején megtörtént eseményt – „Nixon és Mao mitikus pillanatát a világtörténelemben”, azaz a két politikus találkozását – dolgozza fel. Mintha egy hozzánk közel álló sztorit egy újságban olvasnák – ez adott esetben sokkal érdekesebb lehet a közönségnek, mint egy kétszáz évvel azelőtti esemény.
– A közönség elidegenítése néhány hasonló kivételtől eltekintve száz évig tartott, ennek eredményeként pedig még a zenészek is gyakran fanyalognak a kortárs komolyzene hallatán – mondja ki a végső konklúziót Kesselyák Gergely. Hozzátéve, ezért is különösen büszke a miskolci operafesztiválra, mert élére állt az ennek megváltoztatásáért küzdő nehéz missziónak. Túlzás nélkül szinte elsőként a világon.
