"Borzasztóan irigylem a miskolciakat. Villamosoznak haza a munkából, futnak a boltba, vagy éppen fagyizva sétálnak a Széchenyi utcán, és egyszer csak egy Figaro-áriába botlanak." (Hózsa Zsófia – fidelio.hu, 2017. 06. 17.)
Vagy egy szabadtéri színpadba, ahol éppen a színház zenekara játszik. Vagy egy parádés felvonulásba óriásbábokkal, jelmezbe öltözött operaénekesekkel, guruló zongorával. Dixieland-koncertbe, balettelőadásba, tűzijátékba... Miskolc belvárosában nem a közönség keresi a zenét, hanem a zene a közönséget. És szerencsére nincs menekvés.
Tegnap délután hatkor elindult a hagyományos felvonulás a Hősök teréről, hivatalosan is elstartolt az idei operafesztivál. Miközben én, az elsőfesztiválozó, szűz szemmel bámultam a forgatagot – vagyis inkább cikázott a tekintetem a változatos látnivalók között – azon gondolkodtam, hogy milyen jó lehet azoknak, akik ezt minden évben átélhetik.
Akik ismerősként integetnek a Kékszakállút, a Mandarint és a Fából faragott királyfit megtestesítő óriásbáboknak, közben pedig olyan tíz nap előtt állnak, amikor egy évre elegendő unikális élménnyel gazdagodhatnak. Az opera is éppen erről szól. Hagyományról, ami odavonz, és újdonságról, ami továbblendít.
A nyitóparádé végállomása a Miskolci Nemzeti Színház Zenekarának koncertje volt, melyen Karol Kevicky vezényletével és szólisták közreműködésével operarészleteket adtak elő. Közben elkezdett esni az eső. És nem, nem rohant haza a teljes közönség. Abai áriája közben csendben kinyíltak az esernyők, és a koncert ment tovább.
A Miskolci Nemzeti Színházban megrendezett nyitóhangverseny elején (melyet a Miskolci Balett utcai előadása előzött meg) Krucsainé Herter Anikó, az EMMI helyettes államtitkára és Pfliegler Péter alpolgármester köszöntötte a hallgatóságot, a fesztivál igazgatója, Kesselyák Gergely pedig emlékeztetett a rendezvény állandó célkitűzésére: az opera legyen ismét a nagyközönség számára elérhető, érthető és megfizethető szórakozás. A szervezők az ötven éve elhunyt Kodály emléke előtt tisztelegtek a zeneszerző életművének két csúcsdarabja, a Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum előadásával. A Pannon Filharmonikusok, a Kodály Kórus Debrecen és a Nyíregyházi Cantemus Kórus Bogányi Tibor vezényletével igazán ünnepi atmoszférát teremtettek, felemelő és érzékeny pillanatokban egyaránt gazdag estében volt részünk. Ezek közül is talán a legemlékezetesebb volt, amikor a Psalmusban megszólalt a közönség sorai mögé felállított gyermekkórus. Azt hiszem, nem én voltam az egyetlen a földszinten ülők közül, akinek libabőrös lett a háta.
A két Kodály-mű között egy ősbemutatónak lehettünk tanúi: Fekete Gyula a fesztivál felkérésére komponálta Csellóversenyét, ezzel is Kodály előtt tisztelegve, hiszen a zeneszerző maga is csellójátékos volt. Bevallom, izgultam. A szólista a fiatal Baranyai Barnabás. Az első ütemek után azonban megnyugodva dőltem hátra székemben, és a következő nagyjából húsz percet békés, vidám gyönyörködésben töltöttem. Ez a darab tökéletesen megfelel a fesztivál mottójának, és a kodályi jelmondatnak: Legyen a zene mindenkié!
Dallamos, magával ragadó, hagyománykövető, mégis újdonsággal, meglepetésekkel teli. Baranyai Barnabás bámulatosan átszellemült, érzékeny szólójátékával mindezt tökéletesen át tudta adni a hallgatóságnak. Egy ilyen felemelő koncertről kilépve igazán odaillő volt a tűzijáték, levezetésképp a hazaúton pedig az a néhány operaária, amit a Széchenyi utca különböző pontjain hallhattunk – természetesen élőben, gitárkísérettel. Csak remélni tudom, hogy sikerül megemészteni mindezt az élményt, mielőtt belevágnék a második napba.
