Pongyolazenék helyett örök dolgok. Hogyan értsük magunkra az eszményi szerelmet? Interjú Gyöngyösi Levente zeneszerzővel. (Bujdos Attila – 2017. 06. 23., Észak-Magyarország)
Annyi volt benne, amennyi. A korai beatkorszakra vonatkozó megállapítása ez. Hozzáteszi: a könnyűzene üzletté válása előtti időszaka mindig is érdekelte – fontos és progresszív korszaka volt ez a zenének, amely olyan egyéniségeket adott a világnak, mint Jimi Hendrix. A zeneszerző nem véletlenül hozza szóba mindezt: második operája, a Mihail Bulgakov regénye alapján készült A Mester és Margarita többféle zenei stílus mozaikját kínálja, szándéka szerint egységes zenei élményként. A közönség először a Bartók Plusz Operafesztiválon találkozhat a művel, itt lesz az ősbemutató június 24-én, szombaton. Gyöngyösi Leventével beszélgettünk.
„Úgy érzem, hanyatló kultúrában élünk, az európai kultúra az utolsókat rúgja.” Ezt ön nyilatkozta a Fideliónak adott interjúban. Súlyos állítás. Nyilván nem mondja, ha nem gondolja komolyan.
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Elsősorban a kortárs zenei közegre értettem. A társművészetekben nem ez a helyzet. Az irodalom például virágzik, rengeteg könyv jelenik meg. A zenében viszont a populáris lett az irányadó. A kortárs komolyzene meglehetősen elnyomott helyzetbe került. Bár, hozzáteszem, nekünk, zenészeknek is van szerepünk abban, hogy ez így alakult. Nem harcoltunk jobban. Ki hallgat ma kortárs zenét? Kétszáz ember. Esetleg a szakmabeliek. A koncertre járó közönség vészesen megritkult.
Rossz érzésekkel hallgatom – a hetvenes években, az akkori bezárkózó társadalmi rendszerben még nagyjából naprakészen lehetett tudni, mi fontos történik a kortárs zenében. Miskolcon is, ahol Selmeczi György Új Zenei Műhely koncertjeinek megvolt az erre kíváncsi és fogékony közönsége. Mi romlott el, hogy most ilyen szomorú helyzetképet kényszerül festeni?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: A változás legfontosabb oka szerintem az elektronika fejlődése. Ez hatással volt a társadalom egészére, a kisközösségekre, a családokra is. Hozzáteszem: én is imádom – a számítógép napi szinten a munkám eszköze. De tény: amilyenné lett a mindennapi életünk, az embereknek nehezebb a „kultúra nevű izével” foglalkozniuk. Szerintem a zene ebből a szempontból még rosszabb helyzetben van. Miközben mindenhol és mindenfelől ömlik ránk a zene, használati zeneként jut el hozzánk, és nagyjából egyetlen célja maradt: hogy valamilyen terméket minél több példányban eladjon.
A zene felértékelődött mint a kereskedelmet segítő eszköz, és leértékelődött mint a kultúra része?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Hány zenészt tud mondani a könnyűzenészek között? Persze, azért tudná sorolni, mert vannak – mondjuk százból egy. Na, jó: százból öt. A többieknek a célja az eladás és hogy jól éljenek ebből. Amikor azt mondom, a kultúra „az utolsókat rúgja”, azzal arra célzok: a zene, lényege szerint, kifejez valamit, ezáltal képes katarzist okozni a hallgatójának. Mindezt magas művészi igénnyel teszi. És ez a kidolgozottság nem mond ellent annak, hogy a zene szeretne hatást is kelteni. Schubert, Bach, Mozart is szeretett volna hatást gyakorolni a hallgatójára. De náluk egyértelmű volt, hogy ennek így kell történnie: a legmélyebb szakmai tudással, az emberi lélek isteni régióját megszólítva gyakorlok hatást a hallgatóra. Tanítom, nevelem, gyönyört – katarzist – okozok neki.
Tegyük hozzá: nem teremtett és nem szolgált még annyiféle ízlést a zene az ő korukban, mint ma. Nem volt akkora a világ zenei terhelése.
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Nézze, az emberek nem változnak. Maradnak ugyanolyanok: kicsit lustácskák. A zenének meg kell dolgoznia azért, hogy elérje azt a fajta hatást, amelyről beszélek. Érdemes, mert a zene az egyik legnagyobb lelki potenciállal rendelkező valami, amit az ember valaha is feltalált. Kodály Zoltán azt mondta: vannak a léleknek olyan régiói, ahová csak a zene világít be. Ahová a szó nem ér el. Ha használjuk a zenét, az emberi lélek egészségesebb lesz.
Ön zeneszerzőként minőséget társít minőséggel, amennyiben az operái irodalmi témákat dolgoznak fel: Babits Mihály Gólyakalifáját és Mihail Bulgakov A Mester és Margaritáját. Ezzel lemond a lehetőségről, hogy aktuális, kortárs témára írjon operát. Miért gondolja, hogy az irodalom és a komolyzene találkozása adhatja vissza a kortárs opera rangját?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Ma a beszéd és a zene is rendkívül pongyola. A közönségesség és a durvaság mindennapos. Mi segíthet, hogy legalább egy kicsit magasabb szellemi régiókat sikerüljön megszólaltatnunk? Ha igyekszünk választékosan fogalmazni. És ha igyekszünk örök dolgokról beszélni. Az örök dolgok sajátja, hogy örökök. A mai hallgató is képes lehet megérteni ezek által, hogy a saját életében mi a fontos. Mi lenne a fontos. Feltéve persze, ha képes valamelyes elvonatkoztatásra a figyelmébe ajánlott műtől. Ha képes magára is érteni. A Mester és Margaritában Bulgakov több fontos témát jár körül. Történetének egyik szála a világ talán legszebb szerelmi története, egybefonódva egy női megváltástörténettel. Nem véletlenül idézi a könyv elején Bulgakov Goethe Faustját: „Kicsoda vagy tehát?/Az erő része, mely/Örökké rosszra tör, s örökké jót művel.” Faust eladja a lelkét az ördögnek. Margarita ugyanezt teszi, csakhogy nem magáért, hanem a szerelme érdekében vállalja magára, hogy megmenti a lelkét annak az embernek, akit mindennél jobban szeret. Engem zeneszerzőként nagyon megérint a szerelme eszményi volta: ez a nő a regénye alapján szeret bele az íróba, vagy abba, akinek az írása alapján hiszi. Majdhogynem alig ismerik egymást, és mégis képes őrületes áldozatot vállalni a férfiért. Elmegy a sátán báljába. Látjuk egyfelől a tökéletesen tiszta, mondhatnám szűzies szerelmet, az emberi történelemnek ebben a sötét korszakában, a harmincas évek Moszkvájában. Az is kérdés, hogy a sátán és kísérői miért viselkednek ilyen szimpatikusan ebben a regényben. Nagyon fura.
Mi az ön megfejtése?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Ennél a sztálinista Moszkvánál még az ördög is sokkal jobb. Szofisztikáltabban azt mondanám, hogy a sátán képviseli a szabadságvágyat abban a környezetben, ahonnan a szabadság tökéletesen elveszett. Az emberek semmi mással nem foglalkoznak, mint a testi túléléssel. A lelki túlélés már régóta nem téma.
A szabadság az ördögtől való?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Igen. Az Isten már valahogy régen lemondott erről a világról. Ami ott és akkor tökéletesen lehetetlen, mindazt a sátán képviseli. Azt a fajta rosszalkodást, majdhogynem gonoszság nélküli gonoszkodást, ami a fekete humor eszközeivel tökéletesen felbolydítja ezt a holt tavat.
Honnan tudta, hogy ennek milyennek kell lennie a zenében?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Nem tudtam. Volt csomó töprengés, tűnődés, kísérletezés.
Hollerung Gábor ösztönzésére született ez a műve. Mit gondolt a felkérésről?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Gábor nem konkrét darabot rendelt. Egyszer arra terelődött a szó kettőnk között: mi lenne, ha írnék nekik egy nagyszabású művet? Hogy milyen műfajban, arról nem beszéltünk. Őt is érdekelte a komoly- és a könnyűzene kapcsolata – már túl voltak a Budafoki Dohnányi Zenekar és Sting közös koncertjén –, így azt is felvetette: mi lenne, ha ebbe az irányba indulnánk el. Ez nekem is nagyon tetszett. Gyerekkoromtól nagyon vonz ez a világ. Bár soha nem foglalkoztam könnyűzenével, de mindig is izgatott a benne lévő szellemi és főleg ritmikai lehetőség. Az érdeklődésem nemcsak szakmai, hanem valamelyest történeti és elméleti. A hatvanas években a darmstadti iskola rendkívül bezárkózó irányba mozdult, arrafelé, ahol a közönségnek szinte már nincs is szerepe. A zenéjük az akkori kortárs zenéhez képest is rétegzene volt. Nagyon kevesek számára izgalmas és érdekes vagy érzelmeket kínáló. Maga az érzelem ebben az összefüggésben eleve gyanús, mert az a romantikához kapcsolódik, fogalmi szinten is lejáratták, elhasználták. Én ezt eléggé arrogáns gondolkodásnak találom, amelyre mintegy ellenhatásként született a beatkorszaka. A beatkorszak izgalmas és sokszínű, progresszív és sokat ígérő zenei korszak volt, újdonságokkal és olyan zenész egyéniségekkel, mint Jimi Hendrix. Az és akkor még nem a pénzkeresetről szólt, csak később kezdett üzleti vállalkozássá válni. Annyi volt benne, amennyi. Mindenesetre engem mindig is érdekelt, hogy a kétfajta zenei világ miért vált ennyire külön. És ezért is szerettem volna már nagyon régóta írni egy olyan darabot, amelyben a kortárs zene és könnyűzene sok apró elemből álló, különböző stíluselemeket felmutató egységgé szintetizálódik. Amiben a különféle stílusok valamiféle közös nevezőre jutnak. Ami közérthető, alaposan kidolgozott és korszerű is. Ami kísérlet a határok lebontására, eltüntetésére.
Ez a zeneszerzésről való tudatos gondolkodás megengedi-e a zeneszerzőnek, hogy intuitív legyen, mint amilyennek például a világ Jimi Hendrixet ismerte? Vagy önnek, a célját látó szerzőnek alkotás közben nem kell ösztönösnek lennie?
GYÖNGYÖSI LEVENTE: Ellenkezőleg. A zeneszerzés a számomra sokkal inkább ösztönös. Szerintem tudatossá a harmadik-negyedik darabnál válhat, amikorra bizonyos dolgok beválnak, és azokat a szerző elkezdi következetesen használni. Én nem tartok itt. Sok mindent kínálok fel a hallgatónak. „Ez olyan, mint egy Aerosmith-szám”, „ez olyan, mint a Jézus Krisztus Szupersztár”, „ez olyan, mint egy romantikus nagyopera”. Nagyon sok helyről merítek, mégis bízom bennem, nem különálló zenei mozaikok stíluskavalkádja. Megjegyzem: az operában mindig is több lehetőségük volt a zeneszerzőknek a stílusjátékokra.
