Shigeaki Saegusa japán zeneszerző Ifjabb Butterfly című operája kisebb, Szabadi Vilmos hegedűművész koncertje az avasi református templomban viszont nagy sikert aratott. A két előadás között pedig egy izgalmas zenei performanszra is betértem. (Merényi Péter – fidelio.hu, 2017. 06. 24.)
„Elég fárasztó” – mondta a harmadik felvonás előtt egy mögöttem ülő hölgy az Ifjabb Butterfly magyarországi bemutatóján. Ennél tömörebb és pontosabb ítéletet aligha mondhatunk az előadásról. Éjjel fél egykor kimerülten vonult ki a második felvonás után igencsak megfogyatkozott közönség a Nyári Színházból. Azt hittem, hogy egy érzelmes, mégis könnyed este vár ránk, azonban ez a produkció minden volt, csak az nem.
A zene mézes Puccini-limonádéba áztatott posztmodern piskóta – nemhiába adták elő a Torre del Lago-i Fesztiválon –, azonban dramaturgiailag eléggé vontatott. A szereplők olyan hosszúságban és intenzitással szenvednek a múlt, egy esetleges háború, saját identitásuk, szerelemük és a pusztulás fölött, hogy Walhalla istenei szégyenükben a színfalak mögé bújhatnak. Masahiko Shimada rendezése csupán a cselekményt állította színpadra, egyébként pedig közhelyekkel szolgált.
Madama Butterfly és Pinkerton hadnagy Amerikában felnőtt fiát, Benjamint Japánba vezénylik. Itt megismeri édesanyja történetét, és – mint a Puccini-operában apja – beleszeret egy japán lányba, Naomiba, akitől gyereke is születik. Mivel külföldi állampolgár, Pearl Harbor után fogolytáborba zárják. Az igazi tragédia azonban a háború végén éri: a Nagaszakit ért atomtámadás után Naomi a karjai között hal meg. Ez történik három és fél órában.
A szövegkönyv ráadásul avítt problematikát sulykol – haza, hűség, háború és szerelem konfliktusa –, a szereplők megszólalását pedig erős japán nacionalizmus hatja át: a kettős identitást beteges állapotnak tekintik, a háborúban pedig „sír Ázsia”. Csak arról nem esik szó, hogy ha valaki miatt sírhatott Ázsia, az leginkább az agresszíven hódító Japán volt – gondoljunk Kína megszállására.
Mindezek ellenére Cardia Rossana (Naomi) és Mayuko Sakurai – a Puccini-operából színpadon felejtett Suzuki szerepében – magabiztosan alakította szerepét, és kidolgozottan énekelt. Az Ifjabb Butterfly, Benjamin Pinkerton szerepét pedig mintha Fiore Angelónak írták volna: idősebb, érett tenor hang, tele fényes erővel.
Az ízig-vérig neoromantikus Ifjabb Butterfly előtt egy ízig-vérig experimentális performanszot hallgattam meg, Girolamo Deraco száz gramofonra és ötventagú kórusra írt Phone’ című hanginstallációját. (A szerző egyébként nem először jár a Bartók Plusz Operafesztiválon, 2013-ban Miskolcon mutatták be nyolc másodperces operáját.) Az eseményt beszélgetés előzte meg.
A mesterségesen generált hangsávokat lemezre nyomták, és ezeket gramofonon játszották le: digitális jelből így lett analóg zene. A meditatív kompozícióban azonban a kórus játszott igazán fontos szerepet. Deraco művét neospektrális zenének nevezném: modális harmóniák lebegnek perceken át, mintha egy Kodály-kórusművet lassítanánk le – az alcím nemhiába Hommage à Kodály Zoltán. A monumentális százfős előadó-apparátus hihetetlen koncentrációval szólaltatta meg az avantgárd művet (vezényelt: Cser Ádám).
Délután az avasi református templomban hallgattam meg Szabadi Vilmos hegedű- és Kovács Szilárd orgonaművész koncertjét. Bach d-moll triószonátája, valamint a ráadásként játszott g-moll szólópartita első tétele zenei és előadói igényesség tekintetében is a koncert fénypontja volt. Ezek mellett könnyen érthető, népszerű műveket hallottunk, többek között az orgonista, Kovács Szilárd szerzeményeit is. Vecsey Ferenc némely gyöngyszemét és Sosztakovics túl sokszor játszott második keringőjét hallgatva úgy éreztem, mintha nem egy templomban ülnék, hanem egy igényes, színház melletti kerti kocsmában a harmonikás chansonjaira innám a bort. A miskolci operafesztivál közönségbarát. Anything goes – mi akartuk, nem?
Talán az a legőszintébb zene, amikor az ember ablaka alatti kerthelyiségben éjjel fél kettőkor az egész olasz operatársulat teli torokból énekeli a Nabucco Szabadságkórusát („Va pensiero”), utána pedig a La donna è mobilét.
