Tegnap este mutatták be a Bartók Plusz Operafesztiválon Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című rockos musicalszerű operáját, koncertszerű előadásban. (Merényi Péter – fidelio.hu, 2017. 06. 25.)
A zenés színház világában már sokan feldolgozták Bulgakov világhírű regényét. Intő példa azonban minden zeneszerzőnek, hogy végül nem kisebb személy, mint Andrew Lloyd Webber is lemondott arról: musicalt komponál A Mester és Margaritából. Valóban, a mű cselekménye túl szerteágazó, utalásrendszere túl összetett, hogy a szórakoztató zenés színház kereteit ne feszítse szét.
Gyöngyösi műve azonban jól válogatott a regény motívumaiból, a cselekményt hatásos egyszerűsítésekkel és húzásokkal tették színpadképessé – ez a szövegkönyvíró Várady Szabolcs, valamint a dramaturgi feladatokban közreműködő Bognár Róbert és Schlanger András érdeme.
Ajánlatos néhány szót szólnunk a kompozíció műfaji besorolásáról. A Mester és Margarita ugyanis kortárs operai igényességgel komponált és hangszerelt eklektikus opusz: 21. századi neobarokk, történeti jazz, sztálinista propagandazene, késő 20. századi musical, közhelyes közel-keleti dallamfoszlányok, valamint cirkuszi, utca- és varietézene kavarog egymás mellett. A hangszerelés is színes: harmonika, szaxofon, szintetizátor stb.
És betör a rock is. Pontosabban egy olyan zene, ahogy egy átlagos hallgató elképzeli ezt a stílust: stilizált történeti rock a hetvenes évekből. A színpad jobb sarkában ott ül egy rockbanda (két elektromos gitár, basszusgitár, szintetizátor, dobfelszerelés) és olykor – néha csak egy-két motívum erejéig, néha egész számokra – átveszik az irányítást.
A telihold bálján Woland rocksztárként mutatja meg sátáni valóját. Pilátus fejfájását és Jesua Ha-Nocri belépését is rock kíséri, a szerző nyilatkozatából tudjuk, hogy a Pilátus által képviselt hatalmat szerette volna így megjeleníteni.A rockzenekar bevonásának gyümölcsöző következménye, hogy a hangosítás – a szólisták, a kórus és a szimfonikus zenekar hangosítása is – esztétikai tényezővé emelkedett (Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, Nyíregyházi Cantemus Kórus, vezényelt: Hollerung Gábor). Az énekesek így játszhattak a természetesebb musicales megszólalás, valamint az operás hangképzés kettősségével, és ez a szövegérthetőségnek is jót tett.
A mű szcenírozás után kiált: látványos díszlettel, pénzesővel és üzletsorral a varietéjelenetben, pezsgő- és csokiszökőkúttal a bálban, tágas jeruzsálemi oszlopcsarnokkal – ahogy kell. Vennék a jegyet, mint a cukrot, én sem lennék kivétel.
A zárókórus azonban zavaróan didaktikus. Olyan érzésem volt, mintha egy vallásos beatoratórium fináléját hallgatnám. Aztán rettegtem, hogy a szövegkönyv Madách Tragédiá jából fog idézni („Szabadon bűn és erény közt / Választani, mily nagy eszme”) – ahány posztmodern librettót írt Várady Szabolcs, nem lepődnék meg –, de ez csak futó balsejtelem volt. A szerzők teista értelmezésben tálalják a művet.
Délután családiasabb rendezvényekre látogattam. A Spanyolnátha művészeti folyóirat Légyott című rendezvényén a 95 szín-tézis – Bartók plusz Re: formációk című miniműsort hallgattam meg. Kortárs költőket kértek föl – Zsille Gábortól Turczi Istvánig –, hogy írjanak verseket a Kékszakállúnak címezve. Ezek közül olvasott fel néhányat két színész. A Színháztörténeti és Színészmúzeumban pedig egy revü tematikájú küldeményművészeti kiállítás, valamint Zsubori Ervin – infografika és képzőművészet határán egyensúlyozó – Hamlet-tárlatának megnyitóján vettem részt.
