A Bartók Plusz Operafesztivál az utóbbi években a „modern népopera” megteremtésének kezdeményezését is magára vállalta, vagyis hogy népszerű, dallamos, de igényesen megírt művek bemutatásával igyekezzen a nézők minél szélesebb táborát be-, illetve visszacsalogatni az operaelőadásokra. A Fesztiválon ennek kapcsán az idei évben több, az opera műfajának határait feszegető darab is színpadra került, ideértve már ismert darabokat és ősbemutatókat is. (Csák Balázs – operaportal.hu)
Június 18-án láthattuk Ittzés Tamás A Lutherek című ragtime-operájának ősbemutatóját a Miskolci Nemzeti Színház Nagyszínházában. A „ragtime-opera” egyébként létező műfaj, igaz, hogy a zenetörténészek egyetlen ilyen operát tartanak számon: Scott Joplin 1910-ben írt művét, a Treemonisha-t.
A Lutherek zenéje értelemszerűen a ragtime-ra épül, és rögtön szeretném is leszögezni, hogy a műnek ezek a zenei elemei jelentik a legnagyobb erősségét. Arról azonban az előadás nem tudott meggyőzni, hogy A Luthereket operának is nevezhetjük, és nem azért, mert szimfonikus zenekar helyett egy ragtime band adja a zenei alapot. Ez egy opera esetében ugyan szokatlan, de legalább annyira érdekes és izgalmas is. A gond a vérszegény karakterekkel és a kidolgozatlan cselekménnyel van: maga a dráma az, ami leginkább hiányzik a műből, és ez egy opera esetében azért elengedhetetlen feltétel.
A Lutherek cselekménye Martin Luther King életén alapszik, de találkozunk a darabban Luther Mártonnal is. Aki viszont Martin Luther Kinggel találkozik, természetesen annak halála után, a Mennyországban. Merthogy a mű a reformáció 500. évfordulója alkalmából született, de egy ragtime-opera aligha szólhatna csak Luther Mártonról, annál inkább a fekete polgárjogi mozgalmak élharcosáról, az 1968-ban meggyilkolt baptista lelkészről, Martin Luther Kingről (aki egyébként a Luther Márton iránti tiszteletből kapta szüleitől a Luther nevet). A szerző tehát egyrészt ragtime-operát akart írni Martin Luther Kingről: ő fekete volt, a ragtime pedig afroamerikai gyökerű zene. Másrészt King lelkész volt, és idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját, így kerül a történetbe Luther Márton. Egymáshoz elég lazán kapcsolódó elemekről van tehát szó, amelyeket nem könnyű feladat koherens módon összefűzni, és ez A Lutherek esetében nem is sikerült.
Martin Luther King egész életét egyetlen estén bemutatni már önmagában is nagy kihívás. A Lutherek is csak nagyon felületesen ragadja ki életének egy-egy mozzanatát, de ezek sincsenek kidolgozva. Látjuk, hogy megházasodik (a táncos, ragtime-ra épülő esküvői nyitójelenet a mű egyik leghatásosabb része). Majd azt, ahogyan a lázongó feketéknek szónokol, és megtudjuk, hogy politikai aktivitása a magánéletét is megnehezíti. Evidens lett volna, hogy lássuk a színpadon meggyilkolását is, haláláról azonban csak a feleségén keresztül értesülünk, aki telefonon tudja meg, hogy a férjét megölték. A mű vége felé ismét megjelenik Martin Luther King, ezúttal már a Mennyországban, ahol Luther Mártonnal társalog...miről is? Itt jön a darab üzenete, valami olyasmi, hogy az erőszak soha nem jelenthet megoldást, illetve hogy „csak az Isten kegyelméből, és nem tetteink által üdvözülhetünk” (idézet a szerző Fesztiválnak adott interjújából).
Nézőként azt is nehéz eldönteni, hogy szomorú vagy derűs darabot látunk-e. Ennek oka vélhetően az inkább vidám hangvételű ragtime zene és a Martin Luther King tragikus sorsa közötti ellentmondásban keresendő, amit a zeneszerzőnek nem sikerült feloldania.
Ahogy említettem, a ragtime, illetve a swing, blues, gospel elemeket is beépítő zenei részek nagyszerűek, ezeket azonban elsősorban a tánckar látványos koreográfiájára épülő tömegjeleneteknél, nagy együtteseknél alkalmazza a szerző. A monológok, duettek, lírai jelenetek viszont dramaturgiailag és zeneileg is kidolgozatlanok. Ilyenkor általában prózát hallunk, esetleg dalokat zongorakísérettel, de meglehetően következetlenül váltogatva. Gyakran tűnik úgy, mintha a szereplők csak azért váltanának prózára, mert a szerző részéről elfogyott a zenei invenció.
A díszletek ügyesen vannak elrendezve. Balra egy mulató belsejét látjuk, a zenekar nagyobbik része annak földszintjén ül, a vonósok pedig az emeleti részen. Szintén lent ül egy kis lámpával megvilágított asztalnál a bárénekesnőként színpadra lépő Narrátor. Szemben a Hold, hatalmas méretben, változásai az idő múlását is érzékeltetik. Jobbra alacsony, egyszerű külvárosi házak, amelyek némi fantáziával az 1950-es évekbeli Alabama vagy a 15. századi Wittenberg kis épületeivel is behelyettesíthetőek.
A kibővített Bohém Ragtime Jazz Band – 11 tagú zenekar és egy vonósnégyes, valamint egy zongora – dinamikusan, izgalmasan játszott, öröm volt őket hallgatni. Az énekesek részéről inkább csak „tisztes helytállásról” beszélhetek. Kellemes hangszínével, szolid, de érzékeny játékával leginkább a King feleségét, Corettát alakító Nagy Kira győzött meg. Önálló jelenetében az első felvonásban egyébként operarészleteket is énekelt Lauretta, Ruszalka és Violetta egy-egy áriájából, ami a zeneszerző részéről nem rossz ötlet, mivel Coretta Scott King tényleg énekesnőnek készült. A Martin Luther Kinget alakító Biri Gergely korrektül énekelte végig a szólamát, de a Coretta barátnőjét alakító Mudrák Mariannak inkább csak a második felvonás elején a tánckarral együtt előadott száma maradt emlékezetes.
Az énekesek ki voltak hangosítva, szerintem fölöslegesen, mert egyrészt kis színházról van szó, másrészt a mikrofon használatának mellőzése is segíthetett volna abban, hogy a mű egy operaelőadás benyomását keltse. A sok próza igencsak megnehezítette az énekesek dolgát, ami alól persze kivételt jelentett a két prózai színész, a Luther Mártont rutinosan megformáló Kovács István és a Narrátor szerepében színpadra lépő Sárközi-Nagy Ilona, utóbbi kifejezetten karakteresen alakította a bárénekesnőt.
Összességében nem igazán sikerült jól ez a bemutató, elszalasztott lehetőségnek tartom, nem született új ragtime-opera. Kár, pedig egyes részleteit, így például a nyitójelenetet vagy az első felvonást záró nagy jelenetet bármikor szívesen újra megnézném vagy meghallgatnám.
