A Bartók Plusz Operafesztiválon az idei évben több, az opera műfajának határait feszegető darab is színpadra került. Egyértelműen ide tartozik Astor Piazzolla argentin zeneszerző dalokat, áriákat, táncot, hangszeres zenét és prózát egyaránt ötvöző, éppen ezért műfajilag nehezen besorolható Maria De Buenos Aires című ún. tangó-operája, amelyet 1968-ban mutattak be Buenos Aires-ben. A művel Piazzola forradalmasította a tangó műfaját, jazz és klasszikus elemekkel is bővítve azt. (Csák Balázs – operaportal.hu)
A miskolci produkciót a fiatalokból álló, londoni székhelyű, de soknemzetiségű Operaview társulata és a Deco Ensemble zenekar adta elő.
A mű ma már klasszikusnak számít, de – ahogy arról a mostani, egyébként nívós előadás is meggyőzött – aki nem kifejezetten szerelmese ennek a típusú tangó muzsikának, annak számára Piazzola alkotása nem könnyen befogadható.
Az opera meglehetősen szürreális cselekményének középpontjában Maria áll, aki „egy olyan napon született, amikor Isten részeg volt”. A lány Buenos Aires szegény külvárosában él, és a városközpontba tart. Útközben a tangó és az éjszakai élet csábításának engedve prostituálttá válik, szerelmes lesz, de stricik, tolvajok közé keveredik, és – nem teljesen egyértelmű okból – ebbe bele is hal (valószínűleg megölik). Maria a Pokolba kerül, és a második részben már csak szellemét látjuk a városban (ami maga a Pokol) fel-alá sétálni. De feloldozást nyert, visszakapta szüzességét, majd egy kobold költő szavai által teherbe esik, és megszületik a gyermeke, Maria.
A mű jelentéstartalma többrétegű, mind a cselekmény, mind pedig a szereplők szimbolikus értelműek. Maria a jobb élet reményében a nyomor elől menekülő szegény lány archetípusa, aki azonban egy még nyomorúságosabb világba sodródik. A Pokol itt magát a „Várost” jelenti, de Maria is Buenos Airesnek, továbbá a szerelemnek, az érzékiségnek megszemélyesítője, a vágy univerzális tárgya. Ugyanakkor többszöri utalás történik a szövegben arra is, hogy párhuzam vonható Maria és Szűz Mária, sőt, Maria és Jézus között is. A halála után – Maria saját árnyéka által – szült lány pedig nem más, mint önmaga, újjászületve.
Az alvilági figurák mellett főszerepet kap a műben az élő és a túlvilági Maria szerelme is, a "Payador", valamint a költő-narrátor, a „Duende”, aki az argentin mitológia koboldszerű figurája. De felbukkannak pszichoanalitikusok is, a szellem-Maria lánya születésének pedig tanúja az Építőmunkás – aki egy Napkeleti Bölcs –, valamint a Tésztagyúró Asszony...
A librettó nem sokat segít a fentiek megértésében, sőt, tovább nehezíti azt. Horacio Ferrer szövege gyönyörű, de többnyire két-, három- vagy még többértelmű, és gyakran tűnik úgy, hogy csak szép, de jelentéssel nem bír. Hangulatokat, benyomásokat közvetítő misztikus, poétikus szavak és kifejezések egymásutánja, amelyek valószínűleg csak sokadik olvasásra nyernek értelmet (vagy akkor sem). A legtöbbünk számára eleve meglehetősen idegen világban zajlik ez a latin-amerikai történet, a nehezen megfejthető szöveg pedig még jobban eltávolít a szereplőktől; nem igazán tudunk azonosulni a tragikus sorsú Mariával.
A mű nyomasztó hangulatát az előadáson jól illusztrálta a többnyire vörös fényben úszó, gyengén megvilágított színpadkép, de ennek ára volt: a szinte végig félhomályban játszódó cselekmény követése így még fárasztóbbá vált.
A Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínpadán zajló előadáson a díszletet egyébként mindössze néhány kelléktárgy és a mennyezetről lelógó vörös női cipők jelentették.
A Maria de Buenos Aires zenéjében nagyszerűen vegyülnek a jazz-elemek a klasszikus zenével és a tradicionális tangóval, a feszes ritmusokra épülő muzsikát izgalmas disszonáns hangzatok és elbűvölő dallamok egyaránt gazdagítják (Maria áriája, a „Yo soy Maria” – amely gyakran visszatérő motívum a műben – igazi sláger). A zenekarban bandoneónt (ez egy tangóharmonikához hasonló hangszer, aminek maga Piazzola is mestere volt), hegedűt, zongorát, nagybőgőt és elektromos gitárt hallhatunk. A Deco Ensemble szofisztikált, stílusos és kifejezően játéka a produkció legnagyobb erősségét jelentette.
A Mariát megformáló, az első részben vörös ruhában, a másodikban hófehérben színpadra lépő szoprán, Béatrice de Larragoïti játéka érzékeny, hiteles és érzéki volt. (Piazzola eredetileg szopránra írta a szerepet, szerelme, Egle Martin énekelt volna az ősbemutatón. Miután azonban szakítottak, a zeneszerzőnek másik szereplőt kellett találnia. Végül egy dalénekesnő, Amelita Baltar mellett döntött, akit egy éjszakai bárban látott fellépni. A legtöbb előadáson azóta is "füstös hangú" énekesnők éneklik Maria szólamát, többnyire egy oktávval mélyebben. A mostani produkció a szopránnal a címszerepben tehát Piazzola eredeti elképzeléséhez tért vissza.)
A férfit, vagyis a „Payador”-t (és még két kisebb szerepet is) éneklő Leonel Pinheiról először nem tudtam eldönteni, tenor-e vagy bariton (Piazzola baritonra írta a szerepet). Később már nyilvánvaló lett, hogy ő egy igen jó mélységekkel rendelkező tenorista, aki gyakran improvizált, így erős hangját a felsőbb lágéban is megmutathatta.
Matthew Wade szuggesztíven alakította a Duendét, a koboldot. Wade prózai színész, ami ilyen mennyiségű szöveg hiteles tolmácsolásához elengedhetetlen feltétel. (Igaz, láttam olyan előadást, ahol a Mariát megszemélyesítő énekesnő volt egyben a Narrátor is, neki viszont nem kellett közben koboldot is alakítania...)
A műben természetesen meghatározó a tánc is. A színpadon időről-időre felbukkanó táncos párnak nagy szerepe volt abban, hogy a produkció változatosabb legyen, bár nekem olykor kissé enerváltnak tűntek.
Fontos, hogy ezt a darabot is láthattuk a Fesztiválon, amely azonban közel másfél órán keresztül a nagyszerű zene és a jó előadók ellenére sem tudott végig lekötni.
