Újabb magyar opera ősbemutatójára került sor június 21-én a Bartók Plusz Operafesztivál keretében, a Miskolci Nemzeti Színházban. Mátyássy Szabolcs Scævola című szerzeményét láthattuk, a Fesztivál 2016. évi operaíró versenyének győztes művét. (A szerzővel a verseny tavaly decemberi döntőjén készített interjúnkat itt olvashatják: „Nálam a hangszerek is szereplők...”). A darab Mátyássy Szabolcs második operája, az elsőt – Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa – még diplomakoncertjén adták elő.(Csák Balázs – operaportal.hu)
A Scaevola komoly sikert aratott, rögtön hozzáteszem, hogy teljesen megérdemelten. Zeneileg igényesen megírt, közönségbarát mű, többnyire tartalmas szöveggel (librettó: Janik László), kisebb dramaturgiai hiányosságokkal. Elsősorban a mű befejezésére gondolok, amit kissé elkapkodottnak tartottam. Egy alaposabban előkészített és jobban kidolgozott finálé még hatásosabbá tette volna az előadást. (És mivel a zene jó, amúgy is szívesen hallgattam volna tovább.)
A befejezéstől eltekintve azonban éppen a tömörség a mű egyik legnagyobb érdeme. A rendező, Almási-Tóth András jól ráérzett a mű tempójára, a pergő cselekmény végig gördülékenyen zajlott, amit Barta Dóra lendületes koreográfiája még dinamikusabbá tett. Változatos és illúziókeltő volt a színpadkép, a látvány is (díszlet: Rákay Tamás és Safranek Zita, jelmez: Márton Richárd). A kórustagok öltözete és az őket körülvevő oszlopsorok az ókori Rómát idézték, a katonák agresszív hatást keltő, fekete bőrszerelése kortalannak tűnt, Sofija hófehér ruhája pedig természetesen a békét jelképezte.
A darab cselekménye az ókori római regén, Mucius Scaevola történetén alapszik, aki megmenti a várost, és – a történet legismertebb részleteként – társaiért a tűzbe tartja jobb kezét, így téve tanúbizonyságot rettenthetetlen bátorságáról. A Scaevola című opera mégsem az ókori Rómában játszódik, hanem „valahol Európában” – írja a szövegkönyv – „valamikor az ezredforduló környékén, egy háborúban”. Pontosabban valahol a Balkánon: a szereplők ugyanis szláv neveket kaptak, a címszereplő Scaevola neve például Plamen.
A történetben egy romantikus opera minden „kelléke” – szerelem, harc, hősiesség, erotika, halál – adott, a zeneszerző pedig jó ízléssel öntötte ezeket zenei formába.
A mű cselekményét a már említett interjújában Mátyássy Szabolcs így foglalta össze: „Az ellenség által körbezárt városban vagyunk, amelynek éheznek a lakosai. Plamen, a papnövendék kiszökik, és bár hősies tettével megmenti a várost, az ellenség pedig elvonul, keserédes a győzelem: a testvérgyilkossággal és szerelmi szállal is tarkított történet végül drámába torkollik.”
Az egyébként nem túl bonyolult történetet épp az említett szerelmi szál, pontosabban a női főszereplő, Mirella fájdalomtól elhomályosult belső világának, a külső történésekkel párhuzamosan, érzelmi síkon zajló „eseményeknek” a bemutatása teszi igazán érdekessé. A fronton harcoló férje után vágyódó, labilis érzelmi állapotú Mirella különös vonzalma férje fivére iránt (a történet szerint a két testvér nagyon hasonlít egymásra), a lány vívódása valóság és a képzelet egyre jobban elmosódó határán legalább annyira drámai, mint a testvérgyilkosság (Plamen ugyanis véletlenül lelövi fivérét). Éppen ezért kár, hogy a lány öngyilkossága, bár megjósolható, mégis túl hirtelen történik, a záróképben már csak azt látjuk, hogy felakasztotta magát. Nem feltétlenül egy „őrülési jelenetet” hiányolok, de jó lett volna, ha utolsó óráiról többet tudunk meg. Ugyanígy túl rövidre sikerült a cselekmény másik csúcspontja, az a jelenet, amikor Plamen a tűzbe teszi a kezét. Ezek a részek zeneileg és – talán ebből is következően – szcenikailag is kevésbé gondosan vannak kidolgozva, így a várt katarzist csak részben élhetjük át: mire feleszmélünk, már lemegy a függöny.
A szólisták és a kórus jól énekelhető szólamokat kaptak, a dallamos, hatásos zárt számok között precízen megírt recitatívók lendítik tovább a cselekményt. Első hallásra mindenekelőtt a nyitó- és a zárókórus, Mirella és Plamen duettje, Mirella áriája és Sofija áriája maradt számomra emlékezetes.
Utóbbi szereplő megjelenése egyébként nem tartozik a szorosan vett cselekményhez. Az anyaságot, a gyöngédséget, a békét szimbolizáló Sofija különös, álomszerű, „lebegő” áriáját ezen az estén Rost Andrea tolmácsolta. Bár csak egyetlen áriáról van szó, az elég terjedelmes, így világhírű szopránunkat szerencsére igen hosszan hallgathattuk. Rontott azonban az illúzión, hogy az énekesnő kottából énekelt.
A többi szólista közül az érzékenyen és kellő drámai erővel éneklő Horti Lillát, illetve a Boryát, a brutális fővezért már megjelenésében is hitelesen interpretáló Cseh Antalt tartom fontosnak kiemelni. A többiek sajnos alig hallatszottak, ideértve a Plament játszó, amúgy szép hangú Tötös Rolandot is. Tudom, hogy a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem fiatal hallgatóiról van szó, de ez egy kis méretű színház, és egy közepes méretű zenekar, amit át kell tudniuk énekelni. (Az is igaz, hogy Slava és a Fráter szólama túl mélyre van írva, kettejük duettjének erőteljes megszólaltatása érettebb hangú basszusok számára is problémát jelenthet.)
Kiváló teljesítményt nyújtott viszont az Á la cARTe kórus, amelynek fiatal tagjai valamennyien magánénekesek. Ez meg is hallatszott a produkciójukon: a mű elején megszólaló, majd a fináléban visszatérő, így a műnek keretet adó kórus az Á la cARTe előadásában rendkívül impozánsan szólt, ők jelentették az előadás egyik legfőbb erősségét.
Míg a Scaevolában az énekes szólamokat tonális zene jellemzi, a zenekari szólamokat már kevésbé. Egyébként aligha volt olyan zenész, aki unatkozott volna az előadás alatt: a darabban többnyire sok hangszer játszik egyszerre, így szinte valamennyinek komoly szerep jut a partitúrában. A Scaevola premierjén a rutinos Miskolci Szimfonikus Zenekart hallhattuk muzsikálni, amelynek tagjai Sándor Szabolcs dirigálásával pontos, szofisztikált, egységes hangzást produkáltak.
Egy új magyar opera bemutatója már önmagában is jelentős esemény, a Scaevola ráadásul jó opera. Érdemes lesz a szerző munkásságát a jövőben is figyelemmel kísérni, a magam részéről remélem, hogy elkezdte már írni harmadik operáját is.
