A Bartók Plusz Operafesztivál igazgatója, Kesselyák Gergely karmester az utóbbi években sokszor elmondta: olyan új „népoperát” keres, ami közönségbarát, populáris, szórakoztató, ugyanakkor igényesen van megírva. Szerintem most megtalálta. Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című úgynevezett musical-operája valamennyi kritériumnak megfelel, jóllehet, bizonyára vitatkozni fogunk még azon, műfaji szempontból hová is soroljuk be a darabot (ha már feltétlenül be akarjuk valahová sorolni). Az előadás mindenesetre az idei Bartók Plusz Operafesztivál legnagyobb közönségsikerét aratta. (Csák Balázs – operaportal.hu)
Bulgakov A Mester és Margarita című regényét megzenésíteni finoman szólva komoly kihívás. Mikor először hallottam arról, hogy Gyöngyösi Levente éppen ezt tervezi, bátornak, de szerénytelennek is tartottam őt. Félő volt, hogy ha el is készül a mű, a szerző végül túl sok kompromisszumra kényszerül. Mondjuk, ír egy love storyt Margaritáról és a Mesterről, némi látványos körítéssel, az Ördöggel, esetleg a Sátán báli jelenetével megtoldva, felszínesen kiragadva egy-két mozzanatot a regényből. Utólag örömmel látom be, hogy tévedtem. A fiatal zeneszerző új operájában képes volt a regény szinte minden fontosabb mozzanatát érthetően és élvezetesen, zeneileg is magas minőségben feldolgozni. A regény cselekménye igen szerteágazó, bonyolult utalásrendszerének minden eleme egy zenés előadás formájában természetesen nem bontható ki. Mégis, a mintegy három órás operában valamennyi lényeges történés – a moszkvai írószövetségi balhétól a szerelmi szálon, illetve Pilátus és Jézus jeruzsálemi találkozásán át Woland és kísérete ördögi ügyködéséig, valamint a Sátán túlvilági báljáig – helyet kap. A zeneszerző mellett elismerés illeti ezért a szövegkönyvíró Várady Szabolcsot, aki Bognár Róbert és Schlanger András forgatókönyve alapján készítette el a librettót.
Az előadás a mű ősbemutatója volt, de egyelőre csak koncertszerű formában hangzott el. Ennek elsősorban az lehetett az oka, hogy Gyöngyösi Levente csak az utolsó pillanatban készült el a darabbal. Pontosabban még akkor sem, hiszen, ahogyan az előadás előtti rövid bevezetőből megtudhattuk, még mindig hiányzik a nyitány és egy duett... A szcenírozott változatra tehát várnunk kell, de tekintettel a mű előadásának komplexitására, nehézségeire, örülhetünk, hogy a produkció egyáltalán létrejött. Grandiózus vállalkozásról van ugyanis szó: a nagy létszámú kórus és a szimfonikus zenekar mellett egy rockzenekar (két elektromos gitár, basszusgitár, szintetizátor, dob) is szerepet kap az előadói apparátusban, amit olyan hangszerek is tovább színesítenek, mint a szaxofon és a szintetizátor. Ráadásul sok énekes szólista kell: a négy főszereplő mellett további nyolc, akiknek szólama többnyire szintén jelentős, alig van köztük igazán kis szerep.
A mű eklektikus zenéjében egészen sajátos módon keveredik az opera, a rock, a varieté-zene és a musical (a felsorolás nem teljes). Barokkos zenei betétek váltakoznak kuplékkal, romantikus operaáriák és duettek rockszámokkal és szovjet mozgalmi indulóval. Veszélyes mutatvány ez, könnyen káosz lehet belőle, de a szerző remekül ötvözte a különböző stílusokat, így a mű nem csak dramaturgiailag, de zeneileg is egységes egész benyomását kelti. Mindeközben hatásos, fülbemászó dallamok, bombasztikus együttesek, nagyívű kórusjelenetek egész sorát halljuk. Igazán közönségbarát, szerethető ez a muzsika.
A zeneszerző számára adja magát a lehetőség, hogy mivel a regényben is több szálon fut a cselekmény (ráadásul ott is keverednek a stílusok: az abszurd, a groteszk, a romantika, a realizmus), valamilyen formában a zene is alkalmazkodjon ezekhez. Többé-kevésbé így is lett: az irószövetségi jelenetben például szellemes módon vegyülnek a vígoperai elemek a már említett mozgalmi induló hangjaival, a fekete-mágikus szeánsz cirkuszi jelentében varieté zene szól, a szerelmes Margarita áriája romantikus, a Sátán pedig elsősorban a kemény rock műfajában jeleskedik. Azt viszont már kevésbé találtam odaillőnek, hogy Pilátus is egy rockos szám formájában panaszkodik a fejfájására és Jesuára (de az is lehet, hogy itt a Jézus Krisztus Szupersztár előtt tisztelgett a szerző).
Az egyetlen komolyabb csalódást nekem a sátáni bál jelenete okozta. Bulgakov regényében számomra ez a csúcspont, így nagyon kíváncsi voltam, mit kezd vele a zeneszerző. A bál színes, káprázatos, lélegzetelállító, pazar, misztikus forgatagát megkomponálni, meghangszerelni lehetetlennek tűnő vállalkozás (talán csak egy Richard Strauss formátumú zeneszerző tudna erre rácáfolni), de Gyöngyösi Levente meg sem próbálkozott vele. E helyett érdekes megoldást választott, egy kicsit „csalt”: a jelenet ugyanis az operában is csúcspont, de azért, mert ekkor adja elő a Sátán leghatásosabb rockszámát. Nagyszerű pillanat, bizonyára ez is népszerű lesz, de a rocksztárként bevonuló Woland szólója nem sokat ad vissza a regénybeli bál atmoszférájából.
A hatásvadász megoldásoknak olykor a szimfonikus zenekari anyag minősége is áldozatul esik. Egyes részeknél ugyan alaposan kidolgozott, szellemes és változatos, máskor azonban a zenekar inkább csak az énekszólamok kíséretének tűnik (ennyiben a mű talán mégis inkább musical, mint opera), de ez csak első benyomás, jó lenne a darabot minél előbb újból meghallgatni.
A mű közel három órás, és csak két felvonásból áll. Bármilyen jó is a zene, az egyes felvonások így túl hosszúak, érdemes lenne az előadást három vagy négy felvonásra tagolni (akkor is, ha maga a regény két „könyvből” áll).
Az operát záró, egyébként nagyon szép kórus tételt pedig kicsit didaktikusnak éreztem. „Az egyetlen igazi bűn a gyávaság” – visszhangozza az oratóriumszerűen megszólaló kar Jesua utolsó tanítását. Fontos mondanivaló, de kérdéses számomra, hogy érdemes-e egy zenés darabban Bulgakov sokszólamú regényének mélyebb értelmezésébe belemenni, kiragadva annak valamilyen „fő üzenetét”.
A mű előadásának egyik legnagyobb nehézsége abban áll, hogy az előadói gárda „alkotóelemeit” (kórus, zenekarok, énekesek) különböző mértékben hangosítani is kell, megtalálva azokat az arányokat, amelyek optimális hangzást eredményeznek. A mostani produkcióban a kórus a színpad leghátsó részében tudott helyet foglalni, középen volt a szimfonikus zenekar, valahol ott ültek a rockzenészek is, az énekes szólisták pedig elöl álltak. Utóbbiak hangosítása azonban inkább csak finom rásegítést jelentett, azért, hogy mindig hallhatóak és jól érthetőek legyenek. A rockzenekarban használt elektromos gitárok és a dob viszont nem csak őket nyomhatta volna el, de a kórust is, ráadásul – ha jól hallottam – még felvételről is bejátszottak bizonyos effekteket. A végeredmény azonban kifejezetten tetszetős lett, kisebb egyenetlenségektől eltekintve egységes hangzást hallhattunk. Ilyet produkálni a majdani szcenírozott előadáson talán még nehezebb lesz, a színpadi bemutatóból ugyanakkor egy jó rendező kezei között igazán nagyszabású, látványos, pompázatos produkció válhat.
A Mester és Margarita miskolci ősbemutatóján egészen kitűnő énekes szólistákat hallhattunk, akik láthatóan nagyon élvezték az előadást. A szinte megelevenedő karakterek részben kárpótoltak minket azért, hogy a művet csak koncertszerű formában láthattuk.
Az est talán legnagyobb sztárja a Sátánt megformáló Cser Krisztián volt. Hálás szerep (érdekes módon mindig az, gondoljunk csak Gounod Faustjának vagy Boito Mefistofelejének Luciferére), persze tudni kell élni a lehetőséggel. Kitűnő basszistánk pedig tudott vele élni. Elemi erővel énekelt, és tulajdonképpen rockénekesként is sikerrel debütált: a báli jelenetbeli szám eléneklése hallhatóan nagy erőfeszítést jelentett számára, de „győzött”. (Deák Bill Gyula bizonyára másképp adná ezt elő, de egy operaénekestől így is remek teljesítmény volt.)
A Margaritát éneklő Sáfár Orsolya ragyogó szopránja végig magabiztosan szárnyalt – ideértve a koloratúrszopránra írt részeket is –, lírai áriája pedig külön tapsot kapott.
Balczó Péter kristálytiszta énekléssel, hangilag és a karaktert tekintve is meggyőző volt: a Mester tenor szerepében kétségbeesetten próbált érvelni az írószövetség hülyéivel szemben, majd higgadtan tette ugyanezt Pilátus vitapartnereként.
A Poncius Pilátust alakító Kovács István szuggesztíven tolmácsolta a vívódó helytartót. Imponáló mélybasszus hangjait élvezet volt hallgatni, de hatásosan adta elő a rockos részeket is.
Ahogy arra színpadi képességei alapján számítani lehetett, a Berliozt és Kajafást alakító Hábetler András egy koncerten is képes volt játszani. Ő volt az, aki leginkább függetleníteni tudta magát a kottától, és alakítása láthatólag felszabadítóan hatott a többiekre is.
Wolandnak, a fekete mágia professzorának kísérői is jó választásnak bizonyultak: a Behemótot, a kandúrt éneklő kontratenor, Gavodi Zoltán, a Hella szerepét alakító szoprán, Szakács Ildikó és a Fagótként színpadra lépő tenorista, Kiss Tivadar remek csapatot alkottak (pedig az ő szólamaik sem elsősorban operaénekesi kvalitásokat kívánnak).
Szintén csak jókat tudok mondani a Patkányölő centuriót és a cirkuszi konferansziét (utóbbi prózai szerep) karakteres basszusán megszólaltató Kőrösi Andrásról, a kétségbeesett Hontalan Ivánt és Levi Mátét is megformáló Varga Donát tenorról, a Latunszkij és Júdás szerepét énekelő Kálmán Lászlóról (szintén tenor) és az elmeklinikai nővér, illetve Lucrezia Borgia kisebb szerepét éneklő Bakos Kornélia mezzoszopránról. Valamennyiüket jól el tudom képzelni a mű színpadi bemutatóján is.
A Hollerung Gábor által dirigált Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar és a Nyíregyházi Cantemus Kórus egyaránt nagy feladatot kapott, és mindkettő kitűnően szerepelt. A karmester (egyébként az ő felkérésére született meg Gyöngyösi Levente műve) a tőle megszokott hatalmas energiával és szuggesztivitással tartotta egyben a monumentális előadói gárdát. Élvezet volt őt figyelni, ő viszont mindenkire figyelt, az énekes szólistákat is segítve, amikor arra szükség volt.
Nagyon kíváncsian várom a színpadi változat bemutatóját, ami valószínűleg nem pontosan ugyanaz a zene lesz, mint amit most hallottunk (hiszen a szerző még mindig írja a darabot), de hogy siker lesz, az egészen biztos. Műfaji szempontból is valami új született – talán tényleg a színlapon olvasható musical-opera elnevezés a legmegfelelőbb. A zene hatásos, szórakoztató, olykor egyenesen lenyűgöző. Bulgakov regénye ráadásul tőlünk nyugatra is népszerű; olyan előadókkal, mint amilyeneket most hallottunk, jó rendezésben a mű akár nemzetközi karriert is befuthat.
