Magyarországi bemutatóként láthatta a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál közönsége Shigeaki Saegusa Ifjabb Butterfly című operáját a Nyári Színházban. A szervezők előrelátók voltak és – számítva az esőre – behúzták a nézőtér feletti mozgatható tetőt. Az előadás azonban még így sem nyújtotta azt az élményt, mintha zárt térben hangzott volna el. Pedig a mű megérdemelte volna, hogy a Nagyszínház barokkos díszítésű belső terében kerüljön bemutatásra: egészen más hatást keltett volna az erőteljes mondanivaló.
Shigeaki Saegusa: Ifjabb Butterfly – a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál június 23-i előadásáról Vona Ildikó írt kritikát. (operavilag.net – 2017. 07. 25.)
Ifjabb Butterfly – vagy ahogy az operában szerepel: Benjamin Pinkerton Jr. –, Puccini Pillangókisasszonya, Cso-cso-szán és idősebb Pinkerton hadnagy közös gyermeke Amerikában nőtt fel, édesapja és annak amerikai felesége nevelte föl. A Miskolcon bemutatott darab Puccini remekművének folytatása, és ha röviden akarjuk összefoglalni a cselekményt, egy közmondást idézhetünk: „A történelem ismétli önmagát”. Valóban, ez történik három és fél órában! Ifjabb Pinkertont katonaként Japánba vezénylik, ott szerelmes lesz egy japán lányba, gyermekük születik, de a sztori most sem végződhet happy enddel: a különböző vallású, neveltetésű, állampolgárságú szerelmesek nem lehetnek egymáséi. A II. világháború eseményei határozzák meg életüket, a Nagaszakit érő atombomba-támadás után a hősnő, Naomi Pinkerton karjaiban hal meg.
Shigeaki Saegusa nem számít még rutinos operaszerzőnek. Ez a második alkotása ebben a műfajban, és beleesett abba a hibába, hogy túl hosszúra komponált egyes részeket, amitől vontatottá vált a darab. Tovább gondolni Cso-cso-szán fiának életét, kiegészítve egy erőteljes történelmi szállal, remek ötlet – a problémák a kivitelezéssel vannak. Persze Puccini is nagy utat járt be, mire elismert szerző vált belőle. Tudjuk, eredetileg a Pillangókisasszony is hosszabb volt, a bemutató pedig botrányba fulladt – akkor a mester átdolgozta, és azóta óriási sikerrel adják elő a világon mindenhol.
Remélhetőleg egyszer Shigeaki Saegusa is szakít rá időt, és a most túl hosszúra nyúló három felvonást rövidebbé, tömörebbé, közérthetőbbé teszi.
El kellene döntenie azt is, hogy kiknek szól az opera. Miközben néztem az előadást, azon gondolkodtam, ki lehet a célközönség? Japán nézőknek vagy nyugati országok közönségének készült a darab? Túl nagy energiát fordít a szerző a II. világháború eseményeinek boncolgatására, ami nem érthető azok számára, akik nem ismerik behatóbban a történelmet (Pearl Harbor, Hirohito császár rádióbeszéde, Hirosima és Nagaszaki bombázása, Midway-szigeteki csata, a Csendes-óceáni szigetek felszabadulása a japán uralom alól amerikai katonák segítségével stb.). Egyértelműen kiderül viszont, hogy az atombomba-támadás a japánoknak még ma is fájó seb. Az uránium- és plutóniumbombák ledobásakor a két városban majd százötvenezer ember azonnal életét vesztette, a vegyi anyagok hatása pedig még sokáig érezhető volt. Azok a japánok, akik akkor a helyszínen tartózkodtak, később nem merték elmondani, hogy ők túlélők, mert kiközösítetté váltak, és nem kaptak munkát. A Csendes-óceáni szigeteken sok veterán harcos nyilatkozott úgy, hogy a háború vége után még harminc évig tartották magukat a kis szigeten, mert nem hitték el, hogy béke van. Ellenséges propaganda cselének gondolták a befejeződésről szóló híreket, röplapokat... – a témát sokféleképp feldolgozták már. Az opera 2004-ben született, Nyugaton először a Puccini-fesztiválon mutatták be. A Miskolcon látott előadás közös produkció a Torre del Lagó-i fesztivállal. A librettót Masahiko Shimada írta, ő is rendezte a művet, amit a miskolci helyszínre Luca Ramacciotti igazított.
A színpad feletti kivetítőn olvashattuk a magyar szöveget, viszont nem volt kiírva a szereplők neve, így nem tudtuk, éppen ki énekel – pedig ez elengedhetetlenül fontos lenne egy ősbemutató esetében. Az érthetőséget zavarta az is, hogy három énekes alakított hat mellékszereplőt, akiknek csak a ruházata változott, de őket fel lehetett ismerni. A díszlet mutatós, praktikus: szinte egyetlen színpadképben játszották végig a három felvonást, csak apróbb tárgyak jelezték a színváltozásokat. Szépek, ízlésesek a jelmezek, találtunk köztük katonai tiszti egyenruhát, szamurájruházatot, gésakimonót, nyugati öltönyt, a színek terén pedig a pasztellek domináltak. Az alkotók ötletes fényhatásokat, hangeffekteket alkalmaztak (sziréna, harangütés, sistergés a bombatámadás után, Hirohito császár japán nyelvű beszéde a rádióból stb.); a színpad időnként kék fénnyel volt fentről megvilágítva, ami különleges hangulatot keltett.
A Miskolci Szimfonikus Zenekar nagy gyakorlattal rendelkezik Puccini operáinak előadásában, noha nem az operajátszás a főprofiljuk. Mindez sokat adott hozzá a mostani hangzásélményhez: teljesen olyan volt, mintha Puccinit hallanánk. Nagy biztonsággal játszottak a zenészek; apróbb intonációs hibák előfordultak ugyan, de elenyésző mértékben. Szép hangszeres szólókat hallottunk, Fabrizio Cassi karmester vezényletével jól szólt a csapat.
Gian Luca Pasolini öreg Jr. Butterfly szerepéhez, úgy hat, mintha az idősebb Pinkerton tért volna vissza. Eredetileg Angelo Fiore énekelte volna, aki szimpatikus fiatalember szép tónusú hanggal. Róla jobban hihető, hogy „ért a nők nyelvén”, de mély érzelmekre képes. Naomiként Rossana Cardia tökéletes alakítást nyújtott, nagyáriája vetekszik Cso-cso-szánéval. Szuzuki idős szerep, az ő feladata elmondani a múlt történéseit, elővezetni a folytatást. Túl hosszúra sikerült ez a jelenet, huszonöt percen át szenvedett Mayuko Sakurai, és olykor fölöslegesen sokat vibrált; egyébként mély átéléssel énekelte szólamát, és szép, telt mezzoszoprán hanggal rendelkezik. A Naomi testvére, Noda szerepében fellépő Eugene Villanueva megnyerő külsejű fiatalember, aki hitelesen alakította a testvéréért aggódó japánt. McCallum szerepében Antonio Vincenzo Serra egy háborúbarát amerikai tisztet személyesített meg, Pinkertonnal közös jelenetük izgalmas: a jövőről vitatkoztak, ami a nézőknek már a múlt, hiszen a történelemkönyvekből tudjuk, mi fog történni. Prózai szerep a Költőé, avagy Riporteré (afféle narrátor, mesélő szerepkörben), ami nem hat idegenül ebben a közegben – sőt, a mű kulcsmondatai prózában hangzanak el. Suorra (Valentina Boi) szintén beszélve olvas az elején.
Ennek hátterében talán az a rendezői elképzelés húzódik, hogy az újságírók, művészek feladata elmondani, ébren tartani a múlt történéseit: például a média dolga lenne felemelni szavát a vegyi fegyverek ellen a Nagaszaki elleni atombomba-támadásra emlékeztetve.
Nagyszerű ötletnek tartom a Pillangókisasszony folytatásának megírását, de egyszer még megérné átdolgozni, tömörebbre venni az operát. Shigeaki Saegusa túl sok mindent akar elmondani és nem ad időt közben a nézőknek egy kis szusszanásra (aminek az lett az eredménye, hogy a második felvonás után a közönség fele hazament). Elég lenne két felvonásba sűríteni a történetet: meggyőződésem, hogy ezáltal a 21. század egyik meghatározó operája születhetne meg.
