Olasz kortárs opera a Bartók Plusz Operafesztiválon.
A rivális (La rivale) címmel mutatta be a Bartók Plusz Operafesztivál Marco Taralli kortárs olasz zeneszerző egyfelvonásos operáját. Az ősbemutatóra alig másfél évvel ezelőtt került sor az olaszországi Novarában. (Csák Balázs – operaportal.hu)
A rivális egy vígopera, ugyanakkor keserédes nosztalgiával átitatott komédia, amelyből nem hiányzik a gúny, az irónia sem. A címszereplő Carmela Astolfi, az idős díva, Maria Callas egykori riválisa (fiktív személyről van szó), aki hosszú évek után visszatérve hazájába, a milánói Scala múzeumába ellátogatva döbbenten szembesül azzal, hogy míg őt elfeledték, addig vetélytársnője minden idők legnagyobb szopránjaként maradt meg a rajongók emlékezetében. A múzeum idegenvezetője is csak La divináról áradozik az operáról már szinte semmit nem tudó fiatal látogatóknak, a Scala lemezboltja eladónőjének pedig Puccini neve sem cseng ismerősen. A felháborodott Carmela számára végül előkotor egy Pillangókisasszony-felvételt, természetesen Maria Callas-szal a címszerepben. (A laikus eladólány énekszólama egyébként az Éj királynője koloratúráit parodizálja. Kíváncsi vagyok, mit gondol a szerző Mozartról...)
Carmela, az egykor ünnepelt díva visszaemlékezései révén a múltba kerülünk, több mint 60 évet repülve vissza az időben: a színpadon immár a fiatal Carmelát és udvarlóját látjuk, amint a Scala színházi páholyból figyelik a Traviata előadását. Néhány röpke másodperc erejéig Callast is halljuk. (A Scala 1955-ös, Visconti által rendezett legendás Traviata-előadása fináléjának felvételét. A rivális szereplői is konkrétan erről a produkcióról beszélgetnek.) Carmela legnagyobb fájdalmára Callas előadása a zenéhez mit sem értő hódolóját is leveszi a lábáról.
Vissza a jelenbe: az idős Carmela a múzeum kávézójában végre partnerre lel egy hasonló korú férfiban: Zenemániás Antonióval együtt idézik fel a múlt nagy előadásait. Annál kétségbeejtőbb a nő számára, amikor kiderül: a férfi is Callast isteníti. A díva a szívéhez kap, és holtan esik össze. A zenekar szép, fájdalmas melódiái által kísért zárójelenetben egy pap jelenik meg, majd koporsót hoznak be: Carmela temetésén vagyunk. Néhány taktust hallunk a zongorán Tosca imájából, majd Callas hangján folytatódik az ária. Antonio lép be, és buzgón felajánlja: Callas képét tegyék a koporsó elé, és a temetésen is Callas hangja szóljon, hiszen bizonyára Carmela is imádta őt... A mű fináléja egy morbid geg. Carmela szelleme jön be, és kiszól a karmesternek: ő most csak azért is megmutatja, majd kiénekel egy magas hangot. „Nesze!” – kiáltja oda a koporsó felé, és kivonul.
A La rivale kamaraopera, kisméretű szimfonikus zenekarral és zongorával, ennek megfelelően kisebb színházakban érvényesül legjobban.
A díszletek egyszerűek: a múzeum belső termét látjuk, egy könyvespolcot lemezekkel, jelmezeket, ereklyéket, a múltbeli jelenetben egy színházi páholyt. Sajnos, ez kevésnek bizonyult, és a rendező nagyon kevés eszközzel élt a színpadtechnikai eszközöket illetően is. A kissé unalmas színpadkép sokat rontott az előadás minőségén, összességében meglehetősen ötlettelen rendezést láthattunk. Lehet persze ilyen „minimalista színházat” csinálni, de akkor ezt ellensúlyoznia kell az énekesek kiemelkedő hangi teljesítményének (nem voltak kiemelkedőek) és / vagy a zene minőségének. Bár A rivális ügyesen megkomponált darab, remekműnek azért nem nevezném.
A bejátszott Traviata-felvételek mellett számos zenei idézetet, utalást hallhatunk a műben, amit a szerző finoman és nem tolakodóan alkalmaz. Inkább csak érzékelteti – elsősorban Puccini és Verdi – zenei világának hangulatát mind a zenekari, mind pedig az énekesi szólamok tekintetében, kerülve a hatásvadász megoldásokat. A korabeli felvételek gördülékenyen illeszkednek az opera dallamos zenéjébe. Szép a mű elején a hegedűk játéka, ami a Traviata Nyitányára emlékeztet. A La rivale jó dramaturgiai érzékkel megírt színpadi mű, szellemes librettóval, a most látott produkcióban azonban színészileg ugyan jó, hangilag viszont csak elfogadható énekesi gárdával. (Szinte egy az egyben az ősbemutató előadóit és alkotóit láthattuk viszont. A címszerepet akkor és most is az a Tiziana Fabbricini énekelte, aki 1990-ben Violettát alakította a Scalában. Fontos előadás volt ez, mivel a milánói színház azon az estén 26 évi szünet után először állította színpadra Verdi operáját. Hiába, Callas után nehéz volt folytatni...). Kevés zárt számot hallunk, jóllehet a cselekményt megszakítja egy-egy duett, illetve monológ. A szöveg számos apró, elsőre talán nem mindenki számára érthető utalást tartalmaz. Az idős Carmela fiatal kísérőjének neve Annina, ugyanaz, mint a Traviatában Violetta szolgálójának a neve. A kávézóban a szereplők Martinit és Rossit akarnak kérni (a „Martini e Rossi” koncertek népszerű műsorok voltak az ötvenes években Olaszországban).
Fricska ez a darab sokaknak. Carmela kritikáján keresztül maga Callas is megkapja a magáét („nem ő volt a ’legszebb hang’, „hamar kiégett” stb.), de még inkább az elvakult rajongói és a belőle üzletet csinálók (Antonio egy Callas-díjat akar átadni Carmelának a Callas-napon a Callas-teremben...). A szerző nevetségessé teszi a „meg nem értett” művészt, Carmelát, de érezteti azt is: sok énekes vált méltatlanul elfeledetté egy-egy agyonsztárolt énekes árnyékában. Keserűen gondol az opera műfaja előtt értetlenül álló, a múzeumban rappelő fiatalokra, de ironikusan tekint a folyton nosztalgiázó Carmelára is (aki szerint „régen minden jobb volt”). De a szerző odaszúr az operai törzsközönség egy bizonyos típusának (a „klikkeknek”) is: Carmela udvarlója előbb „brava”-t kiált a Traviata végén, majd, mikor az érdeke úgy kívánja, „bú”-zni kezd (merthogy Carmela ezt kéri tőle).
A rivális nem remekmű, de egy jól megírt, szellemes és okos zenei szkeccs, ami szórakoztat, és még el is gondolkodtat. Érdemes volt bemutatni, az azonban kár, hogy a kreatívnak kevéssé nevezhető rendezés és a közepes énekesi teljesítmények miatt a műben rejlő értékeket ebben a produkcióban csak részben sikerült megmutatni.
