Marco Taralli: La rivale
Magyarországi ősbemutatóra került sor a Bartók Plusz Operafesztiválon. Marco Taralli kortárs zeneszerző La Rivale (A rivális) címmel írt egyfelvonásos kamaraoperáját a Teatro Coccia di Novara társulata hozta el Miskolcra, Manu Lalli rendezésében, Tiziana Fabbricini főszereplésével. (Vona Ildikó – operavilag.net, 2018. 06. 03.)
Az olasz komponista és Alberto Mattioli szövegíró felidézik Maria Callas személyét, művészetének hatását az operaéletre, ugyanakkor szaftos sztorikkal, abszurd helyzetekkel bepillantást is nyújtanak abba a soha véget nem érő küzdelembe, ami a sikerért és a hírnévért folyik az operaszínpadok kulisszái mögött.
Mesélőnk, Carmela a legünnepeltebb szoprán volt Callas előtt. Kitalált személy, de a kiöregedett díva figurája kiválóan alkalmas rá, hogy az alkotók erőteljes fricskával juttassák kifejezésre a rivalizáló primadonnák gyakran nevetséges világát. Fiktív alak Carmela Astolfi, bár Callasnak köztudottan volt Milánóban egy ádáz ellenfele, Renata Tebaldi, akivel kölcsönösen gyűlölték egymást, ezért a Scala intendánsa megegyezett velük: az évad első felében Callas énekeljen, míg a másodikban Tebaldi. Gyanítom, ez a viszály adta Marco Tarallinak az ötletet A rivális megkomponálásához, hiszen rengeteg mókás színpadi helyzetet lehet „kikanyarintani” egy ilyen alapszituációból. Vígoperának készült a La Rivale, és valóban rengeteget nevettünk előadás közben. Az alkotók könnyed nyáresti szórakozással ajándékozták meg a miskolci Nyári Színház közönségét.
A történet elején Carmela Astolfi sok év után – immáron öregasszonyként – visszatér Argentínából, és ellátogat fénykorának színhelyére. A Scalában azonban azzal szembesül, hogy míg az idegenvezető egykori riválisát, Maria Callast minden idők legszebb hangú énekesnőjének nevezi a turisták előtt, addig őt teljesen elfelejtették. A lemezboltban Puccini Pillangókisasszonyát akarja megvásárolni saját előadásában, ám az előadó, miután csak Callas-féle verziót talál, közli: „Astolfi nincs a számítógépen”.
Döbbenten tapasztalja: sikerei színhelyén már a nevére sem emlékeznek. Néhányszor egyedül marad a színpadon, és áriákban töpreng a múlt eseményein. Ilyenkor hangzik el tőle néhány fontos mondat, például Callasszal kapcsolatban: „Én énekeltem jobban, de neki tapsoltak jobban”, vagy saját tragédiájának rövid és tömör megfogalmazása: „Áldozat lettem a művészet oltárán”.
A cselekmény folyamán időutazás részesei is lehetünk: hatvan évet fiatalodunk.
Felcsendülnek a Traviata kezdőakkordjai, és Carmelát látjuk fekete hajjal, amint udvarlójával egy páholyban ülve nézik a darabot, Callasszal a címszerepben. A férfi ki nem állhatja Verdit, ám Callas Violettája annyira elvarázsolja, hogy a végén felugrik a székéről, és lelkesen tapsolva kiabál: „Brava, brava!”. Persze Carmela nagy cirkuszolás közepette össze is szidja érte. Új oldaláról ismerjük meg hősnőnket: a múltba révedő, siránkozó öreg díva után most a fiatal hisztérika is megmutatja magát.
Egy jópofa lemezboltos jelenetben visszatérünk a jelenbe, ahol az eladónő (Giulia Perusi) az Éj királynőjének áriájára hasonlító koloratúrákban arról elmélkedik: „Ki ez a Mozart? Beethoven csak egy kutya a filmben. A rap az igazi!” Itt találkozik Carmela egy hasonló korú férfival, Zenemániás Antonióval (Daniele Cusari), aki – bár nem ismeri fel a megöregedett primadonnát, de – emlékszik rá, és nagy művésznek tartja. Talán a nézők közül sokan észre sem vették, milyen ügyesen fordította át a cselekményt ezen a ponton a zeneszerző. Eddig minden a fantasztikus Maria Callasról szólt, most azonban Carmela művészetéről, hangszínéről, szerepformálásáról, szakmai értékeiről folyik a beszélgetés. Hősnőnk végre lelki társra talál, és a kávézóban együtt nosztalgiáznak a korszakról, ahol elegancia jellemezte mind a műfajt, mind a közönséget: „Az opera olyan volt, amilyennek a szerző elképzelte. Nem volt farmer!”. A művésznő ekkor árulja el, hogy ő Carmela Astolfi. Itt következik egy újabb zseniális csavar a történetben. Antonio megkérdezi tőle, hallotta-e valaha Callast? Ugyanis a Callas Alapítvány Bizottsága alapított egy Callas-díjat, amit a Callas-napon a Callas-teremben adnak át, és ő fel akarja terjeszteni Carmelát a Callas-díjra. Az ötlet csapásként éri az idős dívát, rosszul lesz, majd meghal. A zárójelenetben már a temetésén vagyunk.
Praktikus, könnyen mozgatható díszlet jellemzi az előadást (asztal, fotel, szekrény, polc, színházi páholy, függöny, csillár), ezek általában sugallni akarnak valamit, vagy arra szolgálnak, hogy a teret kitöltsék, a finálé előtt azonban a díszítők az összes bútort elviszik.
A teljesen üres színpad már fontos mondanivalót hordoz: Carmela mindent feláldozott az operáért, mégis magányosan kell távoznia.
Mivel rokona nincs, így csupán kísérője, Annina (Simona Di Capua), a pap és Antonio áll a koporsója mellett. Persze a szerző nem engedi, hogy a közönség túlságosan komolyan vegye a látottakat és elszomorodjon, inkább újra a humor eszközéhez nyúl. Itt ismét Callasra utaló részletek következnek: bár Carmela katolikus volt, görög-keleti szertartást kap (hiszen Callas görög származású), a búcsúztatón felvételről Callas énekel, a pap Bibliaként egy Callas-hanglemezt emel a levegőbe, amit aztán a koporsó elé is letesz. Carmela szelleme ekkor felháborodva bejön a színpadra: „És ezzel a hanggal temetnek!” – mire a karmester visszaszól neki: „Signora, mit képzel? Ön nem Callas!”. Carmela erre kiénekel egy koloratúrhangot: „Nesze!”, majd kivonul.
Rövid darab a La Rivale, mindössze hetven percig tart. Bár remekül éreztem magam a bemutató alatt, sok tekintetben hiányérzet maradt bennem. Nagy izgalommal és elvárásokkal ültem be a produkcióra, hiszen manapság egyre ritkábban fordul elő, hogy valakinek szerepet írjanak. Marco Taralli Tiziana Fabbrizini számára komponálta Carmela Astolfi szólamát, figuráját. Kimagasló teljesítményt vártam, de ezt a darab egyik szereplője sem nyújtotta. Persze igazságtalanul sem akarom őket bántani, mert számos zavaró tényezővel kellett megküzdeniük előadás közben. Zárt térben teljesen másképpen hatott volna a mű, a Nyári Színház bejárati része azonban egy olyan utcára nyílik, ami tele van szórakozóhellyel. Aznap este sok fiatal töltötte ott az idejét, és mivel a színházi kapuk nem hangszigeteltek, így gyakran behallatszott a pohárcsörömpölés, a popzene lüktetése, az ifjak hangoskodása. Őket nem érdekelte, hogy operafesztivál van, és éppen egy magyarországi ősbemutató zajlik. Különös párhuzam, de az opera elején egy hasonló helyzetet tár elénk a szerző: a Scala múzeumában nézelődő baseballsapkás fiatalok sem tudnak mit kezdeni az ott lévő világgal.
Ügyesen megkomponált, humoros librettóval rendelkező mű a La Rivale. Dramaturgiailag olyan jól kigondolt, hogy el tudnám képzelni (néhány jelenettel kibővítve) két felvonásos formában, sőt picit átdolgozva még „komoly” operaként is. Manu Lalli rendező munkájával viszont már nem vagyok ennyire elégedett. Egyáltalán nem használta ki azokat a lehetőségeket, amiket a partitúra kínál. Kevés színpadtechnikai eszközzel élt, megpróbált amolyan „színház a színházban” megoldást alkalmazni – nála még a díszletezők is szereplőnek számítanak –, de legfőképpen arra számított, hogy Tiziana Fabbricini majd elviszi a hátán az előadást. Ez így kevésnek bizonyult, pedig sok mindent ki lehetett volna hozni a darabból, hiszen nagyon jó az alapanyag. Itt kell megemlíteni a remek magyar fordítást: Jánszky Lengyel Jenő ráérzett, mennyire fontos eleme a humor a műnek, és ennek megfelelően készítette az olasz nyelvű librettóból a magyar szöveget, amit aztán a színpad feletti kivetítőn olvasni lehetett.
Matteo Beltrami karmester jól összefogta a zongorával kibővült MÁV Szimfonikus Zenekart, és ügyesen kézben tartotta azokat a jeleneteket, ahol régi lemezfelvételek bejátszásával maga Callas is megjelent néhány híres szerepében (Traviata, Pillangókisasszony, Tosca). Ezek a rövid részletek szépen illeszkedtek az előadás menetébe.
Gyorsan elrepült ez az egy felvonás, szívesen néztem volna tovább a darabot.
Akadtak hibák a kivitelezésben, de mindig fellelkesülök, ha olyan újdonságot látok, ami tele van ötlettel. A nézők is szerették Carmelát és történetét, hiszen a végén vastapsot kapott. Kifelé jövet azon gondolkodtam: vajon mi lehetett a célja a zeneszerzőnek ezzel a vígoperával? Azt hiszem, egyszerűen csak szórakoztatni akart. Sikerült neki.
