RockGiovanni – a Bartók Plusz Operafesztivál előadása. (Vona Ildikó – operavilag.net, 2018. 07. 30.)
Vajon érdemes egy klasszikus zeneműből készült rockopera bemutatójáról írni? Sokat gondolkodtam rajta, míg végül arra jutottam: igen, ha Miskolcon történt.
Ez a város mindig nyitott volt az újdonságokra. A mai Magyarország területét tekintve itt épült először kőszínház 1823-ban, itt indult meg a vidéki települések közül elsőként a villamosközlekedés 1897-ben, és itt rendezték az első pop-rock fesztivált pontosan 45 évvel ezelőtt. A régi diósgyőri stadionban húszezer hosszú hajú, farmernadrágos fiatal hallgatta a Syrius, Mini, Bergendy, Generál együttesek slágereit, ami 1973 nyarán akkora jelentőséggel bíró eseménynek számított, hogy ráragadt a „magyar Woodstock” jelző. Ilyen előzményekkel már nem tűnik annyira érthetetlennek: mit keresett a Bartók Plusz főprogramjában az István, a király és a RockGiovanni című rockopera? Mindkét produkció teltházzal ment – tehát lenne igény az ilyen előadásokra –, csak furán mutatnak Bartók Kékszakállúja mellett.
Mozart remekművét, a Don Giovannit teljesen új formában láthattuk Szüts Apor átdolgozásában, aki a rockzenére jellemző elektromos hangszereket hozzáigazította a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara által használt akusztikus hangszerekhez.
Sokféle stílust, műfajt hallottunk, akadtak nagyon szép drámai pillanatok, mégis inkább könnyűzenének nevezném, mint operának, noha az énekszólamok megmaradtak eredetiben, csupán a hangszerelést érintette a változás. 2018. június 15-én és 16-án került sor a RockGiovanni ősbemutatójára, a Bartók Plusz „Ezrek operája” elnevezésű programjában.
Évek óta a rendezvény célkitűzései között szerepel a „Legyen az opera mindenkié!” törekvés, ami a műfaj népszerűsítését jelenti ingyenesen megtekinthető produkciók létrehozásával. 2012-ben egy különleges Tosca-előadással ajándékoztak meg bennünket az Avasi kilátónál a művészek, akik már akkor észrevették, hogy ez a többszintes, hatalmas ablakokkal, terasszal, mutatós lépcsősorokkal rendelkező, ufószerű betonépítmény – és környéke – kiválóan alkalmas nagyobb szabású kompozíciók megvalósítására.
2018 nyarán a város jelképéül szolgáló torony újra otthont adott egy ilyen eseménynek.
A szabadtéri RockGiovanni nem kis feladat elé állította Vlad Troickij rendezőt, hiszen kevés eszközzel tudott dolgozni. Olyan nehézségekkel kellett megküzdenie, mint például a címszereplő elsüllyesztése süllyesztő nélkül, vagy a helyszínek változása játéktér-átrendezés nélkül. Hagyományos értelemben vett színpadról, díszletről ezúttal nem beszélhetünk, hiszen azt maga a kilátó adta, kiegészítve hat oszloppal, néhány asztallal, paddal. Az emeletről leengedtek öt fehér függönyt, amire vetítettek, így érzékeltették az alkotók, hogy máshol játszódik a jelenet. A kilátó felső részét a Kormányzó házaként, illetve erkélyként használták a szereplők, az események nagyobb része azonban lent, a nézők előtt zajlott. A lépcsők a két szint közti átjárásra szolgáltak, és ez a fel-le sétálás ügyesen beépült az előadásba.
Beszédes, sokat sugalló elképzelés volt az oszlopok elhelyezése: az első felvonásban álltak, míg a másodikban már ledőlve, a földön hevertek.
Szintén elismerést érdemel Don Giovanni elsüllyesztése, amit úgy oldottak meg, hogy egy hatalmas ketrecre hasonlító, harang alakú tárgyat a díszítők felfelé húztak, miközben a főhős mögötte állt, így tudták a zuhanás érzetét kelteni. Szívesen lemondtam volna viszont – a mozgássérültként ábrázolt – Donna Anna tolókocsiban történt tologatásáról.
Eredetileg a XVII. századi Spanyolországban játszódik a nőcsábász Don Giovanni története, Miskolcon azonban kiemelték az időből. A díszletelemek, valamint a szereplők fekete és fehér ruhái kortalanok (jelmeztervező: Bánki Róza), csupán a kellékként használt járművek (kerékpár, tolókocsi, roller, Csepel típusú teherautó) sugalltak némi időbeliséget. Marija Volkova irányításával szemet gyönyörködtető fényfestés, vetített képek színesítették a produkciót, Kozma Attila koreográfiája révén pedig a Miskolci Balett táncosai élénkítették a jeleneteket.
Olaszul énekeltek a szereplők, akik mindannyian hivatásos operaénekesek. A premiert megelőző este még tartottak egy beavató előadást a Szent István téren, ahol Hábetler András összekötő szövegeivel elmesélték a történetet a nézőknek, mutattak néhány zeneileg érdekes részt az eredeti Mozart-műből. Szükség is volt erre a magyarázó keresztmetszetre, ugyanis az Avasi kilátónál nem lehetett megoldani a feliratozást, így a közönség ezúttal nem olvashatott magyar fordítást.
Fontos szerepet kapott a modern technika a bemutató folyamán. A zenekar a kilátó mögött helyezkedett el, ezért az énekesek és a karmester közti kapcsolatot monitorok segítségével valósították meg.
A szólisták mikroportot viseltek, ami kicsit kiszolgáltatottá tette őket, ugyanis akadtak időnként hangosítási problémák, és néha a viharos szél is zavarta a hangzást.
Kesselyák Gergely nagy rutinnal vezényelte és fogta össze a Miskolci Nemzeti Színház zenészeit, kórusát és a színpadi énekeseket.
Vizin Viktória kimagasló alakítást nyújtott. Az általa megformált Donna Elvira nagy érzelmi hullámzáson ment keresztül – hol tombolt a dühtől, hol könyörgött –, de semmit nem tett félgőzzel, nála minden tele volt energiával. Gábor Géza Kormányzója főleg a beavató előadáson tetszett nagyon, ahol az eredeti zenei közegben énekelt. Csodálatosan zengett a hangja, ráadásul hozzáadódott az tulajdonsága, amit én is leírtam már korábban, hogy jelenléte van a színpadon. Kászoni Annamária kitűnő választás Zerlina szerepére. Szép hangszínnel rendelkezik, termetre eléggé vaskos – amit a ráadott harangszoknya még jobban kihangsúlyozott –, érthető módon látta benne Don Giovanni a tömény testiséget. Hábetler András Masettója nagyon szerethető figura: egyszerű, tisztalelkű ember, viszont kicsit naiv. Dragoljub Bajić teljesen kopasz Leporello, őt a hajnélkülisége emelte ki. Teljesítményben kevésnek találtam, nem használta ki eléggé a figura által kínált lehetőségeket. Lubickolni szoktak az énekesek ebben a szerepben, hiszen a karakter számtalan oldalát meg lehet mutatni, ráadásul Mozart még slágeráriát is írt neki. Sanja Kerkez (Donna Anna) esetében az a véleményem, hogy hangja az eredeti zenei formához lenne tökéletes, modern hangszerelésben viszont túl éles. Varga Donát (Don Ottavio) sem egy rocker alkat, de legalább vagány operaénekes, hiszen kerékpározás közben adta elő áriáját, amit aztán a Queen együttes dalának részletével zárt: „I want to ride my bicycle”. Persze hatalmas tapsot kapott érte a közönségtől. Ugur Yılmaz Don Giovannija hosszú hajú, szakállas alak, aki kinézetre nagyon hasonlított Ganxsta Zolee-ra.
Fekete kalapja, kabátja látványos külsőt kölcsönzött számára, ám inkább különcnek nézett ki, mint férfiasnak. Kétségtelenül mutatós jelenség a színpadon, de hiányoltam belőle azt az erőteljes kisugárzást, amivel ellentmondást nem tűrően hatni tud a körülötte lévőkre. Akár rockosított, akár nem, a Don Giovanni-sztori lényege, hogy a címszereplő egy élvezetektől függő ember, akitől aztán a többiek is függeni kezdenek.
Bár rövid idő állt rendelkezésre az alkotók számára, a produkció elnyerte a nézők tetszését, és vastapssal jutalmazták. Lehetne folytatni ezt az utat, és a hagyományos operák mellett minőségi rockoperákat is műsorra tűzni, csak ahhoz ki kell dolgozni egy határozott koncepciót, ami megakadályozza, hogy a Bartók Plusz Operafesztivál kínálatába bekerülő könnyűzenei előadások elvonják a közönséget a klasszikus értelemben vett operáktól.
