Eötvös Péter Az Aranysárkány című kamaraoperája, amelynek június 16-án Miskolcon volt a magyarországi ősbemutatója, aktuális és kemény témákat feszeget, és a mű üzenetét a zene nyelvéről a szóéra áthelyezni sosem könnyű feladat. A benyomások prózai megfogalmazása ebben az esetben majdnem lehetetlen. Eötvös Péter Európa egyik legérzékenyebb problémáját ragadta meg, ami a különböző emberek, embercsoportok, népek egymás mellett élése. A migráció pedig nem mint szociológiai fogalom van a tudatunkban, hanem napi valóságként. (2019. 06. 17. – papageno.hu, Szatmári Róbert)
A szerző a darabot 2013-ban írta, és – ahogy ő maga mondja – „Természetesen, mint annyiszor, ezzel a darabbal is előfordulhat, hogy az aktuális közbeszéd, a politika más hangsúlyokat helyez rá, de az magát a darabot nem érinti, azt az idő és a mű korrigálja.”
Az opera a német író, Roland Schimmelpfennig drámája alapján készült, egész pontosan annak budapesti előadása adott ihletet Eötvösnek, hogy megzenésítse. Németországban régóta természetesnek tekinthető már az együttélés okozta nehézségek megfogalmazása a művészetek nyelvén is, a dráma tehát ott nem kivételesnek tekinthető témákat használ fel.
Természetesen a kamaraopera nem a migrációról szól, és semmilyen szempontból nem ad politikai választ a felvetett kérdésekre, nem is tekinti ezt céljának. De a néző tesz fel magának akár aktuálpolitikai kérdéseket is. És úgy, hogy arra koncentrál, hogy a művet a maga emberi tragikumában érezze át és értse meg, minden hordalék nélkül. Mert csak így lehet megtalálni a kulcsot a műhöz.
A történet egyszerre realisztikus és szimbolikus, a kettő közötti gondolati híddal. Egy német városban található a kínai-thai-vietnámi étterem, az Aranysárkány. Itt dolgozik többedmagával egy kínai fiú, akinek nincsenek papírjai. A főhősnek elkezd irtózatosan, elviselhetetlenül fájni a foga, de orvoshoz menni nincs pénze, biztosítása pedig hivatalos tartózkodási engedély nélkül nem is lehet. Ezért kollégái, az étterem dolgozói kihúzzák a fogát, amibe a fiú belehal. Nem tudnak más megoldást kitalálni a segíteni akaró, de akaratlanul-tudatlanul-tudattalanul tragédiát okozó társak: belegöngyölik az aranysárkányt ábrázoló díszes szőnyegbe a holttestet, és a hídról a folyóba dobják.
Eötvös Péter: Aranysárkány – forrás: Bartók Plusz Operafesztivál
Közben két stewardess épp az étteremben vacsorázik, egyikük a kihúzott szuvas-véres fogat az ételében találja meg. És zajlik egy kisebb dráma is, egy öregember és unokájának terhességének megoldhatatlannak tűnő helyzete. De ezek hogy kerülnek a nehézsúlyú alapszituáció közelébe? „Mire gondolt a költő?”, töpreng a hallgató kissé rémülten.
Eötvös Péter: Aranysárkány – forrás: Bartók Plusz Operafesztivál
És amikor már teljesen belevesztünk a tragikus abszurditásba és az abszurd tragikumba, Eötvös-Schimmelpfennig megfejelik az egészet egy metafizikai síkon zajló mesével is, „A tücsök és a hangya” közismert példázatával. Mondhatni, ekkor már teljes a befogadásbéli káosz. Kapunk társadalmi korrajzot, élet-, és ételszagú részletekkel, burleszket, ionesco-i abszurdot, tanmesét és költőiséget.
Talán az a közös bennük, hogy azt érezzük, mintha semmi sem stimmelne. A komoly részek viccelődésbe torkollanak, míg a poénokból egyik pillanatról a másikra válik tragédia. A haláleset egy szuvas fog kihúzására irányuló sitcom-szerű helyzet, a stewardess nem tudja, mihez kezdjen a táljába hulló foggal, viszont valami elementáris késztetést érez rá, hogy csináljon vele valamit, így hát a szájába veszi. Szintén belülről jövő sugallat hatására viszont ő is kimegy a hídra, és egyszerűen a vízbe köpi a fogat. Mintha ironikusan, sőt szatirikusan is, de épp ezzel a gesztussal kerülnek volna helyükre a dolgok. Mert a folyó egészen hazáig sodorja a halott fiút, aki közben mindvégig érzékeli, hogy mi történik vele. Monológszerű áriát hallunk, a zene extatikus és puritán.
És ami a legfontosabb, csak a kínai partokhoz érkezünk meg, a katarzishoz nem. Az túlságosan egyértelmű megoldás volna.
A zene közben folyamatosan alakul át: a kezdeti burleszkszerű, szaggatott, aláfestés-jellegű, kommentáló hangvételt felváltja a költőiség, az egyre emelkedő hangzású klasszikus zeneiség. Az opera nem is ér igazából véget. Csak egy hosszabb szünet következik, ami után már nem következik semmi. (A szüneteket egyébként a zenekar hangosan jelenti be, ami illik a mű hangulatához.) Mi jöhetne még? Hiszen a helyzetét kihasználó hangya által elnyomott tücsök, mint kiderül, a kínai fiú nővére. Összeérnek a síkok, a történetek, egyik világból járunk át a másikba, de egyik sem teljes, valami sosem stimmel. Mint, ahogyan reális világunkban sem.
