A szervezők jó ritmusérzékről tettek tanúbizonyságot, ugyanis az első három nap főprogramja után június 17-én, hétfőn este másféle kitekintést kaptunk a zenei világra. Ezúttal azonban a legnemesebb értelemben vett crossover érkezett az Operafesztiválra, Sárik Péter triója (Sárik Péter-zongora, Fonay Tibor-bőgő, Gálfi Attila-dob). (2019. 06. 18. – papageno.hu, Szatmári Róbert)
Az operák, legfőképp a súlyos Eötvös-mű után jól is esett egy kicsit sodortatni magunkat a zenével. Nincs történet, koncepciók és értelmezés, hanem hangulat és figyelem. Olyan ez, mint egy remek koktél az eddigi whiskyk és konyakok után.
Ez nem minőségi eltérés, hanem egyszerűen másfajta élmény.
Sárikék jó érzékkel Bartók-feldolgozásokat hoztak a fesztiválra. Nem ez az első alkalom, hogy klasszikus zeneszerzőhöz fordulnak ihletért, Beethoven újraértelmezéseket tartalmazó lemezük óriási siker volt, és a közönség is nagyon szerette.
Az est folyamán többször szóba is került, hogy miben különbözik a klasszikus zenész a vérbeli jazzmuzsikustól, mondhatnám, hogy a két stílus alaposan ki is csúfolta egymást a jelenlevők által. Különösen jeleskedett ebben Sárik Péter a közönséghez intézett kiszólásaiban. A fesztivál állandó házigazdája, Bősze Ádám meg azzal nyitott, hogy a klasszikus zenészeket és zenekedvelőket gyakran lesznobozzák áhitatos kottarajongásuk miatt, amellyel zeneszerző szándékait nyomozzák. A kotta az alfa és az omega, tehát elvileg létezik is valahol egy autentikus változat, amihez mindent viszonyítani kellene.
Az értelmezésekről meg éveket-évtizedeket lehet vitatkozni. Aki hallotta Karajan Beethoven-felvételeit, már nehezen fogadja el Simon Rattle elképzeléseit. Mert, „ez már nem az igazi”, die schönen alten Zeiten. Ha esetleg a korhű előadásmód és új hangszerelés is bejön a képbe, akkor el is szabadul a pokol. Az ízlés konzerválni szeretne egy ideális állapotot, ami talán nem is létezett soha.
Csakhogy az időkkel együtt az ízlések és a hangsúlyok is megváltoznak. De a láthatatlan falakba beleütközni állandóan van alkalom.
Az egyik ilyen kérdés a tapsolási szabály, azaz, mikor és hol van a „comme il faut” tapsolás. Sárik hangsúlyozza, hogy ez nem klasszikus zenei koncert, bármikor lehet tetszést nyilvánítani. Az ő Bartókja sem a kánonszerű ezüsthajú érem arca, hanem a baráté, sőt, a cimboráé. Sárik simán lebélabázza a szerzőt, máskor meg csúnya és nehéz műveknek nevezi azokat az alkotásokat, amelyekkel neki, mint ifjú zongoristának meggyűlt a baja.
De hát miért is kéne mindenkinek szeretnie a Mikrokozmoszt? Persze ő is érezteti, hogy tréfál, de a könnyebb hangvétel sokat segít a másféle szempontok megértésében. Egyébként néhányan a közönség soraiból láthatóan nem is nagyon tudtak ezzel a megközelítéssel mit kezdeni, de a végén már mindenki le és meg volt győzve.
Mert ami a zenét illeti, hihetetlen intenzitással szólaltak meg Bartók művei. A nagyon finom és lassú építkezésektől a harsány, már-már rockos részekig minden belefért.
A jazz mellett lehető legszélesebb spektrumon játszottak, még némi popos fíling is hallatszott itt-ott. És volt ritmusra taps, sőt, volt közönségénekeltetés (no, azért semmi drasztikus), volt sok-sok humor, közvetlenség. És őszinteség.
Hogy is mondja Keating a Holt költők társaságában? „Amikor valamiben egészen bizonyosak, gyorsan nézzék meg más szemszögből is.” Ha már jól ismerjük Bartók zenéjét (vagy legalábbis azt hisszük), hallgassuk meg másképp is. Maga Bartók is ezt tette, ez vezette a népdalgyűjtő utakra, és többek között az újdonság és a hitelesség vonzotta a jazzben is.
Bartók harmóniái sokszor nagyon hasonlóak ahhoz, amit a jazz is használ, a határok ezúttal jobban elmosódtak, megmutatva Bartók és a jazz zenei nyelvének érintkező pontjait.
A koncert végén, a ráadás előtt valaki megkérdezte a közönség soraiból, hogy lesz-e szünet? Sárik nagykomolyan azt válaszolta, hogy persze, kimennek tizenöt percre, visszajönnek és eljátsszák azt az egy darabot, ami még hátra van. Kb. egy óra tíz percet játszottak, és természetesen nem volt szünet. Megtalálták az ideális mennyiséget ahhoz, hogy úgy érezzük, igazán feltöltődtünk, anélkül, hogy túlcsordult volna az a bizonyos pohár. Azt hiszem, itt volt egy követhető minta, amit klasszikus zenei élet megdönthetetlennek látszó szabályai közé fel lehetne venni. Sok új hallgatót-érdeklődőt hozna talán.
