Amikor Bősze Ádám műsorának címét (Bő szekund) elolvastam, meg voltam győződve arról, hogy valószínűleg a zenei szakma mindenféle vetületével kapcsolatos ironizálás lesz a műsor tárgya. A cím utal az előadó nevére, de a nevezetes Vörösmarty-féle búvár is felbukkan benne a mélyből. (2019. 06. 19. – papageno.hu, Szatmári Róbert)
A nézőtér megtelt, telt ház van, a pótszékeken is ülnek, érezhető volt, hogy szeretettel várták vissza Bőszét Miskolcra. A közönség ismerősként tekint vagy épp kacsint rá, pontosan tudják, hogy mire számítsanak a következő bő(sz) egy órában.
Bősze magabiztosan kezd, de ez nem a hideg profi hozzáállása. Egyik izgalmas gondolat jön a másik után, még el sem ült az egyik poén hatása, ott a következő.
A klasszikus zenei szakma kulisszatitkaiba és viszontagságaiba nyerünk nagyon okos és kritikus betekintést, hétköznapi nyelven, anélkül, hogy bárki eszébe jutna, itt aztán a magasművészetről van szó.
Az előadás váza, sarkpontjai adottak, de jönnek a történetek, különösek, viccesek, egyik gondolat a másikba kapcsolódik. Ádám néha még segítséget is kér a közönségtől, hogy vezessék vissza, ha esetleg nagyon elkalandozna, de miért kéne ez, amikor az összes út, amit bejár, nagyon érdekes, érdemes odafigyelni rá.
Ez az a hangnem, ami már évtizedek óta hiányzik: a könnyed elegancia. Persze, hogy Bartók és Kodály országa vagyunk (valóban?), de ne legyen ez már állandó, hatalmas, a vállainkat nyomó teher. És semmi nem jó, ha túl van hangsúlyozva, túl van „nyomva”.
Ha más országokban nem ügy egy zeneművész nevének nem autentikus kiejtése (sőt, a franciák szemrebbenés nélkül úgy ejtik, „Mozár”, Mozart szent nevét), és nem shocking a tételbe tapsolás, akkor nálunk miért léteznek értelmetlen és érinthetetlen kis-és nagykáték?
A megfeszült idegállapot sosem előre visz, Bősze erre több példát is hoz, szigorúan ragaszkodva gentleman-voltához. Intellektusa még a pajzán poénoknál is pontosan érzékeli a határt. Legnagyobb örömömre szerepelnek olyan nyelvbűvészeti fordulatok is, amik viszont már feszegetik a határt az klasszikus zenén edződött közönség köreiben. Ezek nyilván csak ennek a közegnek újak, az internet népének anyanyelve ez. (Amikor nem tudjuk eldönteni, azt, hogy Anthony Holborne zeneszerző hol halt meg, de még azt sem, hogy hol born, brrrrr. És persze megtudtuk azt is, hogy a „game over”- poént csak olyan vicc végén süthetjük el, amiben gémek szerepelnek és semmiképpen sem darvak, nyilvánvaló, ugye.)
Az estnek csak azok a gyengébb pillanatai, mikor professzionális stand-uposként próbál viselkedni Bősze, mert erre nincs szüksége. Nem kell az előráncigált nevetésszünet, az egyszerű, magabiztos színpadi jelenlét, a személyiség súlya sokkal hatásosabb. És barátibb is, mert úgy viselkedik, mintha egy lenne közülünk, és ez igazi bizalmi helyzet lesz színpad és nézőtér között. Nem csak élőben, felvételről is halljuk: régebbi, rádiós bakijaiból is válogat, főleg olyanokból, ahol az épp rátörő nevetőgörccsel küszködik, vagy belebonyolódik valami szövevényes operasztoriba, netán épp az átkozott kiejtés-problémával küzd. Bősze elmeséli azt is, hogy korábbi estjében volt egy elem, amiért többen megszólták. Mint mondja, talán jogosan is, hiszen az operaénekesek testi méreteivel viccelt. Persze, magától értetődő, hogy most is elhangzott egy-két ezzel kapcsolatos poén.....de azt hiszem senki nem bánta.
Ez a sorozat hiánypótló vállalkozás, akár a stand up-jellegű oldalról, akár a tematikus előadások szempontjából, amelyek szintén különlegesek témájuk, stílusuk miatt.
(„Morendo”-estje például a zeneszerzők halálával foglalkozik, különös tekintettel a szokatlan esetekre. Ez tipikusan olyan téma, ami nemcsak a zeneszerető embert vonzza be, hanem bárkit. És ha már ott van, akkor talán érdeklődni kezd a szimfóniák iránt, még ha a szifilisz elég kellemetlen halálnem is.)
Egész biztosan lesz folytatás, legyen is, számos téma és humorforrás létezik még a magasművészetben. Ahogy maga az előadó is írja a BartókPluszról: “.....amíg fesztivál van, az ide látogató művész tudhatja, értő műbírálatban lesz része. És hogy ez csak egy közönséges fesztivál? Nem, az a közönséges fesztivál.”
Amit pedig Bősze Ádámtól kapunk, az a közönséges műfaj.
