Fanfárok, azaz harsonákon játszó zenészek figyelmeztették a közönséget az előadások kezdetére: a Miskolci Nemzeti Színház óratornyából felcsendülő ünnepélyes jeladás két előadásra invitálta meg a Bartók Plusz Operafesztivál hallgatóit, Alekszandr Szkrjabin Prometheus: a tűz költeménye című szimfonikus művére, illetve Bartók Béla A Kékszakállú herceg várára. (2019. 06. 24. – fidelio.hu, Szerző: Kálló Zsuzsanna, muzikológus)

A két egymással kortárs zeneszerző remekművei kiváló párosításnak bizonyult, ugyanis az ógörög mitológiai történetet feldolgozó szimfonikus költemény mély filozófiai tartalmának a zenei síkon való továbbgondolása eszményien társult a Bartók Béla zenéjében és Balázs Béla szövegkönyvében expresszionista módon bemutatott emberi lélek szimbolikus várával. E két mű közötti különleges, mégis otthonos párhuzam Hamar Zsolt koncepciójában teljesedett ki: a 2017 óta a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén álló karmester most kettős funkcióban alkotott, ugyanis a művek vezénylése mellett rendezőként is kipróbálta magát.

Alekszandr Szkrjabin teozófikus művészetfilozófiája többek között azon az elméleten alapszik, hogy a bölcsesség végtelen, ezért az ember számára elérhetetlen, viszont a zene által kreált eksztázis állapotában a spirituális tudat képes felfogni azt. A Prometheus: a tűz költeménye egyike azon remekművei közül, amelyek ezt a megérthetetlen, mégis megérthető végtelenséget érinti.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar által előadott művének zenei élményét a különleges fényjáték fokozta.

Az orosz zeneszerző utolsó zenekari darabjának hangjaihoz színeket, színárnyalatokat társított, amit egy bizonyos „színorgona” és a zenére komponált fényfestés tesz teljessé. Az állítólagosan szinesztéziában szenvedő (vagy inkább azzal megáldott) zeneszerző e mentális jelenségnek köszönhetően álmodta meg a színorgonát – a zenei hangokat nemcsak a hallás csodájának köszönhetően érzékelte, hanem azokat színekkel is társította –, akárcsak a zenével társuló fényfestést is.

A Prometheus: a tűz költeménye színes fényekkel először 1915. március 21-én, nem sokkal a zeneszerző halála előtt szólalt meg a Carnegie Hallban az Orosz Szimfonikus Zenekar előadásában. A Bartók Plusz Operafesztiválon előadott mű világítástervezője, Bányai Tamás, illetve látványtervezője, Zeke Edit elképzelése mély benyomást, valódi élményt váltott ki a közönségből. A zenekar mögött, középen elhelyezett fő „színoszlopok” a zenével együtt lüktető, elhaló és újjászülető változó játéka a Nyári Színház fémes oszlopszerkezetének és az azt kétoldalról körülölelő falak megvilágításának együttese valódi „mesélője” volt a zeneműnek.

A fények táncát a szemnek szokatlanul megvilágítatlan zenekar képe tette még hatékonyabbá.

A kottatartóra csíptetett lámpák sápadt fényében felhangzó zene így még hangsúlyosabb lett, a hideg színekben megszólaló lágy, lírai hangzásokkal ellentétben a meleg, sőt tüzesen forró és vibráló, erőteljes színekben még szélsőségesebben körvonalazódtak a kulminációs pontok és feszültségek.

A záróakkordban hirtelen elhaló fény, teljes sötétséget teremtő pillanat hatása a szünet után ugyanúgy várta a közönséget: a sötétben felhangzó prológussal együtt megszólaló mélyhegedűk, csellók és nagybőgők kaptak megvilágítást, majd a megszólaló fafúvós hangszerek csoportja, végül a várba érkező Kékszakállú és új felesége, Judit.

A minimális eszközökkel való rendezés maximális hatást váltott ki.

A szokványos zenekari felállástól eltérően most más kép tárult a nézőtér elé: a zenekart két tömbbé a középen levő üres tér, illetve szintén középen, a karmester háta mögé helyezett zongora választott el. A hátulról bejövő szereplők, amint a látvány szempontjából két oldalról külön választott, de hangzásilag eggyé forrt zenekar „közepébe” érkeztek, a rendezői koncepció világossá vált. A várba érkező Kékszakállú eleinte óvja, védi új feleségét, Juditot, aki kíváncsi, mi rejtőzhet az onnan nyíló hét titokzatos ajtó mögött. Hamar Zsolt értelmezése szerint a herceg vára nem csupán az emberi lélek zord kamráinak érzelmi és értelmi labirintusa, hanem maga a zene, ahová Kékszakállú bezárkózik, menekül önmaga és a világ elől. Ezért tehát, ha a vár a zene szimbóluma, akkor annak megfelelője nem lehet más, mint maga a zenekar.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar így aztán nem csupán kiváló előadásával, hanem felsóhajtó, szenvedő mivoltával lényegült át a Kékszakállú herceg könnyező várává.

A hangulatot a síró vár felfedezésének pillanatában az eleredő eső fokozta.

Az első ajtót kinyitva az asszony betekinthet Kékszakállú kínzókamrájába, majd sorban felfedezi a fegyveresházat, a kincsesházat, a kertet. A minimális eszközökkel, de rendkívül kreatívan megoldott, sorban kinyíló ajtók közül különösen a vörös fénnyel megvilágított zongora képében lévő véres kincstár volt megdöbbentő, és a szintén a zongorából felszálló, kék fényben úszó, könnyek tavát szimbolizáló füst, pára, majd a hatalmas lerántott lepel alól előtárulkozó orgonasípok impozáns kivetített képe, amely Kékszakállú hatalmas birodalmát ábrázolta.

A herceget játszó Palerdi András operaénekesnek – megragadva a figura lényegét – sikerült megalkotnia azt a képet, amelyben a mély emberi érzelmektől elzárkózó, de mégis szerető, a szentimentális és racionális gondolkodás között egyensúlyozó emberi ész és lélek egyesül. Az eddig igen zord és alig-alig megszólaló férfi a birodalma láttán büszkén mesél új feleségének hatalmas erejéről, már-már dicsekvésszerűen, amelyet Judit ledöbbent reakciója ellensúlyoz, az addigi drámaibb hangszínnel és jellemmel ellentétben most szinte infantilis hangszínnel ismételgeti az „elismerő” kijelentést: „Szép és nagy a te országod.”

Bizonyos pillanatokban mintha egyetlen női testbe és lélekbe sűrűsödött volna a világ összes nőjének érzékeny szerelme és a férfi lelkének megismerése után való vágyakozás szélsőséges skálája, energiája, mindez Rost Andrea személyében. A Juditot alakító operaénekesnő nemcsak hangi adottságainak és színészi játékának eszközeivel ragadta meg a szereplőt, hanem teljes lényével, szerény, ugyanakkor határozott, erős és szenvedélyes karakterével egy órára szó szerint Judittá vált.

Az utolsó ajtónál zeneileg és tartalmi szempontból is elérte az előadás a tetőpontját. A hetedik ajtó mögül elővonuló három asszony helyett a magasból alányúló három fénysugárban jelentek meg a Kékszakállú herceg előző, már halott feleségei, predesztinálva ezzel Judit végzetét is. A vörös, arany és mélykék színekben fellelhető három napszakról a herceg elmeséli, hajnalban lelt rá első szerelmére, majd délben a másodikra, este a harmadikra, Judit pedig, a legszebb, az éj sötétjében lesz örök szerelme, annak gyászos, de gyönyörű vermében.

A sorsába beletörődő Judit halálával együtt a zenekarra vetülő fények is lassan, fokozatosan elhaltak, majd a mély vonósok, illetve a fuvola és klarinét által játszott végső motívum elhangzása után egyetlen fényfolt láttatta a karmester záró pozícióját – keretszerkezetté kerekítve így a kezdeti fokozatosságot –, majd a teljes sötétségben és csöndben beteljesült katarzist kitörő tapsként tette kifejezővé a miskolci közönség.

Az eredeti cikk »

Bő szekund 2.0 – Bősze Ádám zenei stand-up

szeptember
hétfő
30
19:00 h
Bősze Ádám rádiós/televíziós műsorveztő zenei stand-up estje teltházas volt nyáron a Bartók Plusz 2019 programjában. A produkcióra a... | tovább az esemény részleteihez »

Bartók titkos színháza – színpadi fantáziák Bartók Béla hangszeres műveire

október
kedd
1
19:00 h
A Színház és Filmművészeti Egyetem végzős rendező-koreográfus hallgatói Horváth Csaba és Selmeczi György irányításával Bartók... | tovább az esemény részleteihez »
emmi logo 80px miskolc cimer fel 80px nka csak logo rgb 80px    

Copyright © 2016 Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. Minden jog fenntartva!  |   Impresszum »  |  Közérdekű információk »Adatkezelési tájékoztató »

↑ Top

facebook