A Bartók Plusz Operafesztivál sokakat megmozgat és tényleg várost épít. (2019. 06. 28. – art7.hu, Bóta Gábor)
A Bartók Plusz Operafesztiválban imádom, hogy él, lüktet tőle a város. Nem csupán az érzékeli, hogy fesztivál van, aki jegyet vált valamelyik rendezvényre, hanem az utcák, terek, templomok, iskolák is benépesülnek művészekkel és persze közönséggel. Itt balettoznak, amott hárfáznak, másutt bordalokat énekelnek, báboperát játszanak, vagy kórusok éjszakáján fakadnak tömegesen dalra. Egy talpig elegáns, jó vágású úr elektromos meghajtással gördülő zongorája mögött ülve, rendszeresen végighajt a főutcán, népszerű dallamokat játszva, látástól vakulásig, és tűző napban is szabályos frakkban, csokornyakkendőben, lakkcipőben feszít. Vele rengetegen akarnak fényképezkedni, szelfizni, vagy mellé ülve, tovagördülve, videóztatják magukat. És hát amióta fesztivál a fesztivál, a színház melletti árkádok alatt, ami lényegében szabadtéri fesztivál klub, a kiváló vak harmonikás, Weszely Ernő játszik éjszakába nyúlóan, és pazarul rekedtes hangján énekel. Bár idén először nem tette ezt minden nap, és akkor abszolút hiányzott is; akik helyettesítették, érdemben nem pótolták, de hát kiültették őt az Erzsébet térre is koncertezni.
Amikor 2000-ben beharangozták az első Bartók Plusz Operafesztivált, az bizony a hiszi a piszi esete volt. Többen vállvonogatással intézték el, hogy ugyan már, Miskolcon, egy ipari városban, ahonnan ráadásul sokan elköltöznek, nemzetközi operafesztivál, ez a képtelenségek képtelensége, abszurdum, agyament fantazmagória. Rémlik az egyik alapító atya, Müller Péter Sziámi valamelyik rádiónyilatkozata, amiben bizonygatta, hogy ez milyen jó lesz, és hogy éppen az ilyen rendezvények töltik meg a várost élettel, viszik a hírét még külföldre is, adják vissza az ott lakók önbizalmát. És Bátor Tamás operaénekes, a fesztivál akkori ügyvezetője, szintén állt a vártán, abszolút jeleskedett a szervezésben, bevetette széles körű kapcsolatait, neves művészeket, előadásokat hozott akár messze földről, a produkciók előtt magvas, rövid, fenemód kedvcsináló bevezetőket tartott. Az alapító „atyák” között ott volt még Kesselyák Gergely karmester, aki mindenütt feltűnik a fesztiválon, aminek már ő a művészeti vezetője.
Jó, jó, a nekirugaszkodáskor előfordultak félházak, sőt akár szerényebbek is, de aztán érezhetően csak megszerették a műfajt olyanok is, akik addig nem voltak nagy barátai, netán fanyalogtak tőle.
Volt egy parádés jelszó: „a kultúra várost épít.” Nem elefántcsonttoronyként, nem az elit klubjaként fogták fel a kultúrát, játszottak és játszanak, utcákon, tereken, templomokban, iskolákban, számtalan az ingyenes program, ismert előadókkal, feltörekvő fiatalokkal egyaránt, és valahogy közben élhetővé vált a város, megtelt kávéházakkal, vendéglőkkel, sétálóutcákkal. Közel sem kelti már azt a benyomást, mint régebben, hogy jaj, jaj, ez bizony csúnya meg élhetetlen, meneküljünk fel az Avasra, mert ott legalább jó levegőt lehet szívni.
És ha már az Avas, ott bemutatnak minden évben egy operát, aminek a főpróbáját lent a városban, valamelyik téren, utcán tartják. De aztán viszik fel a zöldbe, a dombtetőre, ahol tribünökön vagy éppen földön ülve, állva, nézik sokan, és ez mindenki számára ingyenes, kicsit olyan, mint a népünnepély. Ezt hívják Ezrek operájának. Attól én bizony el tudok olvadni, hogy emberek akár képesek végigállni egy egész operát. Idén a Parasztbecsület ment, ami éppen nem hosszú, de hát akkor is. Ideális helyszínt találtak neki egy kis kápolna előtt, a Kálvária-dombon, előtte a jókora területtel, ez kimondottan illett ahhoz a falusi környezethez, ahol a darab játszódik. Ami ki volt állítva rendesen, Paolo Panizza rendezésében, Kocsár Balázs vezényletével, vagy százhatvan közreműködővel. Amúgy, amikor Vidnyánszky Attila rendezte a Toscát az Avasi-kilátónál, ahová sokkal többen beférnek, csaknem ötszázan tevékenykedtek a siker érdekében.
Áradóan szól a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara és kórusa. Szétárad a zene a Kálvária-dombon. Még délután is zuhogott az eső, estére kétséges volt, hogy meg lehet-e tartani az előadást, de aztán szép, békés nyári este kerekedett. Körülbelül olyan békesség, ami elárasztja a falut is, ahol az opera játszódik, ebben az esetben a füvön, és több dobogószerű színpadon, úgy néz ki a szépen megvilágított templom, mint egy mesebeli díszlet, és ott vannak mellette a nagy keresztek, amikhez lépcsőkön vezet az út, itt aztán úgy istenigazából zenghet a mű egyik főslágere, a Húsvéti kórus. A látványt, a színpompás jelmezeket Zeke Edit tervezte.
Ezen a helyen egyáltalán nem hat művinek, ha behajtatnak egy lovaskocsival, és teljesen természetes a falusi sokadalom. A heves vérű, végül párbajban meghaló parasztlegény, Hector Lopez Mendoza, Miskolc visszatérő vendége, a város kedvence, képes ádáz, öldöklő tekintettel nézni, és bele lehet szeretni messze hordó hangjába. Balga Gabriella Santuzza, a méltatlanul megcsalt szerelmes, aki szívhez szólóan, mély érzésekkel telien, könyörgőre fogja, de otrombán goromba elutasításban van része. Lola, Balogh Eszter megformálásában, a vágy tárgya, a hűtlen feleség. Alfio, a megcsalt férj, aki késpárbajban megöli Turridut, Haja Zsolt. Mindannyian csúcsra járatják magukat, beleadnak apait-anyait. Méltán hosszas taps és ünneplés a jutalmuk.
Mascagni ma már egyműves szerzőnek számít, leginkább csak a Parasztbecsület van tőle repertoáron, érdekes volt egy másik operáját, az Irist is látni, a Csehországból, Pilsenből érkezett, Kajetán Tyl Színház magas színvonalú vendégjátékában. Soha nem játszották még Magyarországon. Bár Bősze Ádám, a fesztivál házigazdája, aki a művészek iránti jókora szeretettel, szakértelemmel és humorral vezeti be a produkciókat, elmondja, ha mégiscsak volt belőle Magyarországon előadás, az éppen Miskolcon volt. Talált arról újságcikket, hogy 1923-ban a direktor nyilatkozott róla, hogy komoly erőkkel készülnek a bemutatására. Aztán más nyom, kritika, egyéb írás, nincs.
Mascagni japán tragédiát zenésített meg. Több mint öt évvel Puccini Pillangókisasszonya előtt, de mindkét alkotás librettistája Luigi Illica volt. Japános, keleties, roppant szenvedélyes, szárnyaló dallamokkal teli a zene, kissé vézna a szövegkönyv. Az előadás, Martin Sintak vezényletével, Tomas Pilar rendezésében nagy műgonddal készült, méltán jókora tetszést aratott, a Miskolci Nemzeti Színházban.
A már hagyományos operaíró verseny győztese, az osztrák Albin Fries Nora című műve, bár abszolút kortárs alkotás, meglehetősen érdekes módon mégis Richard Strauss, Puccini stílusában íródott. Anger Ferenc rendezésében, Cser Ádám vezényletével tartották az abszolút figyelemre méltó ősbemutatót. Furcsa, hogy ebben a stílusban lehet még élvezetes kortárs operát írni. Érdekesség, hogy Fries nem akarta szaporítani az atonális műveket, de szinte kötelezőnek érezte ezeket, emiatt hosszú időre fel is hagyott a zeneszerzéssel. Azóta ismét kedvet kapott hozzá, annyira, hogy karácsonykor mutatják be a Bécsi Állami Operaház felkérésére írt, Galambbegy című gyermekoperáját.
Egy estén adták elő Szkrjabin Prometheus: A tűz költeménye című utolsó zenekari művét és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját. Maga a szerző írta elő színorgona használatát hozzá, amihez a nemzetközi szinten is jegyzett kiváló világítástervező, Bányai Tamás komponált „fényfestést” a zene hangulatának megfelelő, szinte táncra kelő, a ritmushoz is igazodó, olykor erősen vibráló, máskor „elcsendesedő”, elhalványuló színekkel. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Hamar Zsolt vezénylése azonban mégsem hozta eléggé tűzbe a közönséget, a nagy ováció ezúttal elmaradt.
Megvolt viszont az ünneplés A kékszakállú herceg várának esetében, főleg az énekeseknek, Rost Andreának és Palerdi Andrásnak köszönhetően. A Nyári Színházban Rost hangja szó szerint az egekig szárnyalt, és elementáris erővel játszott egy igéző nőt, aki mindent, de mindent meg akar tudni az imádottjáról, mohó kíváncsiságának semmi nem szabhat gátat. Mer behatolni az ismeretlenbe. Palerdi András mély titkokat rejtő, szálfaderekú, messze vivően öblös hangú hercegként, fölöttébb férfias, és érzékelteti, hogy igencsak veszélyeket rejt az ő várába való belépés.
Két vásott rosszcsont, két tulajdonképpen zenebohóc, Alekszej Igudesman és Hyung-ki Joo pedig a Little Nightmare music show-ban nevette meg alaposan a publikumot. Müller Péter Sziámi, Seres Ildikó, Vida Péter, Regős Zsolt zongorakíséretével, az Erzsébet téren adtak éjszakába nyúló Seress Rezső-estet.
A Bartók Plusz Operafesztivál sokakat megmozgat és tényleg várost épít. A kultúra, ami a szükséges plusz, ami nélkül nemigen érdemes élni, de manapság oly gyakran mostohagyereknek számít, „szétspriccel” a városban.
