Eötvös Péter „Az Aranysárkány” című operájának hazai bemutatója a Bartók Plusz Operafesztiválon. (2019. 06. 19. – operaportal.hu, Csák Balázs)
A miskolci Bartók Plusz Operafesztivál talán legfontosabb eseményeként került sor idén Eötvös Péter Az Aranysárkány (Der goldene Drache) című operájának magyarországi bemutatójára.
A mű premierje Frankfurtban volt 2014-ben, ahol a szerző vezényelt. Ezt követően bemutatták Ausztriában és több németországi városban, majd Walesben, Angliában, idén pedig Izraelben is. Utóbbi produkciót láthatta most a miskolci közönség.
A librettót a zeneszerző írta Roland Schimmelpfennig (sz. 1967) német író népszerű színdarabja alapján.
Ahogyan arra egy kortárs kamaraopera bemutatóján számítani lehetett, az est végén a közönség egy része ünnepelt, másik része pedig fanyalgott, sőt, háborgott. De legalább senki nem maradt közömbös.
Korunk egyik legjelentősebb komponistájának zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt kitűnően megkomponált, szokatlan hangvételű operáját elsőrangú előadásban élvezhettük. Tény azonban, hogy a mű több tekintetben is próbára teszi a néző és a hallgató teherbíró képességét.
Az Aranysárkány – melynek pontos műfaja a zeneszerző meghatározása szerint „zenés színház” – egy groteszk, abszurd „szociodráma”. Sötét komédia, egyszerre vígjáték és tragédia, amelyben burleszk- és paródiaszerű jelenetek váltakoznak búskomor lírai részekkel. A fekete humorral átszőtt szürreális történet vicces, szarkasztikus, ugyanakkor sokkoló, a befejezést tekintve pedig megindító.
A cselekmény középpontjában egy német városban illegálisan tartózkodó kínai fiú áll, becenevén A Kicsi. A fiúnak elviselhetetlen fogfájása van, de mivel hivatalos papírjai nincsenek, nem kaphat orvosi segítséget. Az Aranysárkány nevű ázsiai étteremben dolgozó kollégái próbálják meg a fogát kihúzni, de a fiú elvérzik, és már csak a vízbe dobott holtteste érkezik haza, Kínába.
A történet persze szövevényesebb. A zeneszerző a librettóban 21 rövid jelenetre tagolta az eredeti színművet, amelyekben több szálon futnak az események. A párhuzamos történetek – néha váratlan és fantasztikus módon – találkoznak, és lassan összeáll számunkra a kép: a különböző sorsú szereplők ugyanabban az épületben laknak, az étterem felett.
Az első jelenetben megismerjük a kínai-thai-vietnami étterem szakácsait és a szintén ott dolgozó, fogfájós kínai fiút, A Kicsit. A konyhai helyszín ezt követően számos jelenetben visszatér, az események egyik fősodrát alkotva. Közben újabb és újabb szereplők és helyszínek bukkannak fel, rendre megszakítva a szakácsok „történetét”. (Ennek a szándékolt dramaturgiai eszköznek – a késleltetésnek – köszönhetően a néző közben egyre türelmetlenebbül várja, hogy kihúzzák végre azt a fájós fogat...)
A történet másik fontos szála a Hangya és a Tücsök színre lépése. Aesopus meséjét igencsak kicsavarva látjuk viszont. Az egész nyáron át muzsikáló, alázatos, magassarkúban színpadra lépő Tücsök (aki lány, de férfi énekes alakítja) a tél beálltával hiába könyörög az írógépén szorgosan dolgozó, elegáns, kalapos Hangyának élelemért. A Hangya kegyetlenül megalázza, megtáncoltatja, majd – másokkal együtt – meg is erőszakolja őt, végül pedig kíméletlenül közli vele, hogy mehet vissza Kínába. Ekkor derül ki, hogy a Tücsök valójában egy szintén migráns kínai lány, akit prostitúcióra kényszerítettek. Érdekes ötlet és mesteri megoldás ez a zeneszerő-szövegíró részéről: szinte észrevétlen számunkra az átmenet, ahogyan a szimbolikus, bizarr mesebeli állatfigurák hús-vér emberekké lényegülnek át.
Felbukkan még a történetben egy perverz nagypapa is, aki – miután az ágyban kudarcot vall a már említett kínai lánnyal – dühében kitépi annak egyik tücsök-csápját. A nagypapa egyébként terhes unokáját is megkívánja, akit viszont a barátja aláz meg: miután megtudja, hogy barátnője terhes, vicsorogva közli, hogy megundorodott tőle. Végül ez a férfi is a kínai lányon vezeti le a haragját: durván magáévá teszi az idétlen, suta mozgással neki táncoló tücsöklányt.
Két „légiutaskísérő” hölgy is színre lép (mindkettőt férfi alakítja), akik egy hosszú utat követően együtt vacsoráznak. A Kicsi kihúzott foga azonban hihetetlen (és visszataszító) módon egyikük thai levesében landol.
Néha a kínai rokonok is megszólalnak a távolból: hiányolják, hogy A Kicsi nem jelentkezik.
Miután a fiú a foghúzásba belehal, holttestét a szakácsok szőnyegbe csavarják, és a folyóba dobják (az egyik stewardess pedig a fogat hajítja a vízbe). Búcsújában a már halott fiú szelleme elbeszéli rokonai számára fokozatosan elbomló teste hosszú útját a tengeren át Kínába. Megható, ahogyan a családját vigasztalva megüzeni: sokat tudott így spórolni, hiszen nagyon olcsón jutott haza... Amikor szomorúan megemlíti, hogy nővérét nem találta meg, a színpad egyik sarkában megpillantjuk a prostitúcióra kényszerített kínai lányt (a Tücsköt), és megértjük: ő a fiú nővére, és ugyanabban a házban laktak.
A hirtelen váltakozó, különböző atmoszférájú jelenetek együttese azt a benyomást kelti a nézőben, hogy a darab egyszerre vígjáték és tragédia. Eötvös Péter egyedülálló módon képes ötvözni e két műfajt. Könnyed hangvételben ad elő súlyos témákat, ami kivételes dramaturgiai érzékről tanúskodik. A darab vicces, szórakoztató, ugyanakkor kísérteties és hátborzongató.
Ennek azonban ára is van. A sajátosan vegyes hangulatú műben az egyes jelenetek ellentétes érzelmi hatást váltanak ki, így gyakran kioltják egymást, és összezavarják a nézőt. Mire egy abszurd szituáció láttán beleélnénk magunkat abba, hogy egy szórakoztató művet nézünk, már jön is a következő jelenet, ami viszont komor és irtóztató. A mű végére azonban minden letisztul: összeérnek a cselekmény szálai, és ekkor értjük csak meg, mi is történt pontosan, illetve ki kicsoda volt a darabban. Visszatekintve a mű már egységes egész benyomását kelti, amelyben egyaránt jól megfér egymással a komédia és a tragédia, a jókedv és a szomorúság. Sőt, éppen ezért tűnik a történet hitelesnek, hiszen a valós élet eseményei, szereplői is sokfélék.
Végkicsengését, fő üzenetét tekintve ez a tragikomédia persze inkább gyászos és lehangoló. A Kicsi és a kínai lány sorsán keresztül a mű az idegen világba kényszerült ember kiszolgáltatottságát, és a velük szemben megnyilvánulók közönyét és ellenségességet mutatja be. Figyelemreméltó és elgondolkodtató a cselekmény fősodrától eltérő, rövid jelenet is, amelyben a két stewardess repülőgépen utazik, és egyikük egy – nyilván menekülteket szállító – zsúfolt kis csónakra lesz figyelmes. Kolléganője azonban hitetlenkedve reagál: ilyen messziről nem is lehet látni őket...
Tudunk róluk, de nem látjuk, mert nem akarjuk látni őket.
Az egyfelvonásos opera időtartama 90 perc. A pergő ritmusú, gyorsan váltakozó jelenetek – pillanatképek – ellenére ezt az időtartamot egy kicsit hosszúnak találtam. A mű körülbelül kétharmadától kezdve egyre inkább úgy tűnt, hogy az egyes témák, szituációk már túl sokszor ismétlődnek.
A darabban többnyire csúnya, groteszk figurákat látunk, akik aligha szerethetőek. Nem „szép” a szó hagyományos értelmében a zene sem, de vélhetően nem is ezzel a céllal íródott. A mű elsősorban meghökkenteni, sokkolni és elgondolkodtatni akar. Olykor meg is botránkoztat (a szereplők például nagyon hosszan ecsetelik a véres, szúvas fog látványát, a Tücsköt pedig a színpadon hágják meg, sorban egymásután). Hat persze a darab az érzelmekre is: megrendítő, elszomorító, de sohasem szentimentális.
A mű első felében inkább az ütős hangszerek dominálnak – csörögnek, kerepelnek, csapkodnak. Ahogyan haladunk előre az egyre sötétebbé váló történetben, úgy kerülnek előtérbe a vonósok, és válik a muzsika borúsabbá, melankolikusabbá és líraibbá. A zene néha keleties hatást kelt (de inkább csak imitálja annak hangulatát, például a gong használatával). A deklamáló jellegű, parlando énekszólamok nem bontakoznak ki hagyományos értelemben vett áriákká, leginkább talán A Kicsi búcsúja, záró monológja nevezhető annak. A gyakran csak egy-egy hangszeren megszólaló akkordok, rövid dallamtöredékek gyors egymásutánban követik egymást, szellős zenekari hangzást eredményezve. (Viszonylag kis létszámú, 16 tagú zenekar játszik.) Gondosan megszerkesztett, aprólékosan kidolgozott miniatűr kompozíciók sorát halljuk, de a mű zenei nyelvezete a dallamos, tonális zenéhez szokott operalátogató füle számára azért nem könnyen befogadható.
Az opera megszólaltatása a zenekar részéről virtuóz képességet igényel. A kiváló kortárs zenei együttes, a Nagy Zsolt által dirigált Israel Comtemporary Players – amely most a színpadon helyezkedett el – briliáns játékkal győzte a partitúra nehézségeit.
Nem kevésbé hatalmas feladatot ró a darab előadása az énekes szólistákra. Elsősorban ritmikailag nehéz az egyes szólamokat pontosan visszaadni. Gyanítom, hogy a szólistáknak folyamatosan számolniuk is kellett, mert ezeket a ritmusokat aligha lehet csak „érzésből” elénekelni. (Olykor-olykor egyébként a zenekar tagjai is megszólalnak: „Rövid szünet!”, illetve „Hosszú szünet!” – mormolják ironikusan.) Valamennyi szólista koncentrálva, jó szövegmondással, és nagyon pontosan énekelt. Színészi játékuk sem hagyott maga után kívánnivalót. Az öt énekesnek (A Kicsi kivételével) minden jelenet után át kell öltöznie, szerepet, de gyakran nemet is váltva. Végig odaadással, kellő átéléssel, szuggesztíven, és amikor kellett, jó humorérzékkel formálták meg a szerepeket. (Mint az előadás után kiderült számomra, nem én voltam az egyetlen, akinek az öt szereplő játéka egyes jelenetekben a Monty Python társulatát juttatta eszébe...)
Igazi nemzetközi csapat állt össze erre a produkcióra: Meláth Andrea mezzoszoprán és Mikecz Kornél bariton Magyarországról, Einat Aronstein szoprán Izraelből, Andrew Mackenzie-Wicks és Daniel Norman tenorok pedig Angliából érkeztek hozzánk a bemutatóra. (Felsorolni is hosszú lenne, hogy ki hány szerepet alakított; megnézhetik alább, a színlapon.)
Minimalista rendezésében a német Bruno Berger Gorski tulajdonképpen egyetlen díszletet használt: egy hosszú asztalt. A konyhai jelenetekben ennek funkciója egyértelmű volt, a többiben inkább csak azt a célt szolgálta, hogy a szereplők az asztal mögé bújva kevésbé feltűnően tudjanak átöltözni. (Az asztalon kívül láthattunk még a színpad hátsó falán egy hatalmas kínai szőnyeget is.) Annál szellemesebbek és ötletesebbek voltak a rikító, harsány jelmezek, amelyeknek köszönhetően a torz, ripacs figurák ellensúlyozni tudták az üres színpadképet.
Az Aranysárkány sokrétű, komplex mű, a látszólag vékony cselekmény ellenére a néző számára idő kell, hogy a művet „magáévá tegye”; a darab napokkal az előadást követően is újra és újra elgondolkodtat. Jómagam is úgy érzem, hogy egyre jobban szeretném a művet ismét megnézni. Kár, hogy erre szinte semmi esély, tekintettel arra, hogy világhírű zeneszerzőnk alkotását itthon nem játsszák. De legalább találkozhattunk ezzel az operával, amelynek bemutatásával az Operafesztivál nagy hiányt pótolt.
