Albin Fries operájának bemutatója a Bartók Plusz Operafesztiválon. (2019. 07. 10. – Opera-Világ, Vona Ildikó)
Június 20–án tartották a Bartók Plusz Operafesztivál 2018-as operaíró versenyét megnyert alkotás, Albin Fries Nora című operájának ősbemutatóját Miskolcon, a Nagyszínházban.
Albin Fries kortárs szerző, aki saját műveiben Richard Strauss zenei nyelvezetét követi, használja. Ausztriában született, zenei karrierjét koncertzongoristaként kezdte, ám a zongoraművészi pálya mellett érdekelte a komponálás is. Tanulmányait Leonard Bernstein támogatásával New Yorkban folytatta, majd Ausztriába visszatérve a Bécsi Állami Operaházban lett korrepetitor, tanulmányi vezető, valamint a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen tanár. Zenét szerezni húsz év kihagyás után, 2005-ben kezdett újra. Több dalciklust, kamara- és zongoradarabot, valamint operát írt a hozzá közelálló s általa választott késő romantikus stílusban. Megemlítendő még, hogy más név alatt, de három botanikai témájú könyv szerzője, és két új növényfaj leírása is kötődik a személyéhez. A természet iránti rajongását becsempészte a Nora második felvonásába, ahol Hugo von Hofmannsthal Kertem (Mein Garten) című versét énekli Arthur Sonnenfels, aki egyébként szerepe szerint maga is komponista.
Egy vadonatúj opera bemutatója mindig nagy feladat elé állítja a kritikusokat, hiszen meg kell fejteni a művet. A Nora esetében, mivel ismeretlen szerző ismeretlen darabjáról van szó, néhány interjún kívül túl sok támpontom nem volt. Szerencsére az interneten megtaláltam az opera teljes partitúráját letölthető formában, így aztán vettem a fáradságot, és oldalról-oldalra, szólamról-szólamra áttanulmányoztam.
Összességében pozitív benyomásokkal távoztam a színházból. Egyáltalán nem zavart, amit többen Albin Fries szemére vetettek: nem saját zenét ír, hanem Richard Strausst utánozza. Beszélgettem nézőkkel a felvonások közti két szünetben: néhányan Puccini, Mahler, és volt, aki Ennio Morricone, John Williams muzsikáját hallotta ki a Nora dallamai mögül. Szerintem a zenével – azon kívül, hogy „túl sok benne a hangjegy”– nincsen semmi gond, a librettó ellenben meglehetősen vékonyka. Fries a nyilatkozataiban elmondta, neki Richard Strauss a nagy példakép, az ő stílusát érzi közel magához, s számára teljesen idegen a mai operák zenei nyelvezete, mondanivalójukban pedig a megbotránkoztatásra való törekvés. Miközben néztem a bemutatót, nekem is volt „mintha ezt a már hallottam volna” érzésem, viszont ezúttal nem plagizálásról van szó, hanem hangzásbeli hasonlóságról. Bevallom, nekem tetszik, hogy Albin Fries a közönségnek komponál, s ajándékot akar adni a saját szerzeményén keresztül. A miskolciak szívébe már a nyitány alatt belopta magát ez a fülbemászó melódiákkal teli, abszolút fogyasztható muzsika, amit az előadás végén 15 perces tapssal jutalmaztak.
A Nora első látásra szentimentális, kissé csöpögős sztori dallamos zenével, de lássuk csak részletesebben!
Az operát (Vorspiel megjelöléssel) nagyzenekarra komponált hangszeres bevezető indítja, amely azon kívül, hogy megteremti a kellő hangulatot, fontos funkcióval bír: itt csendül fel a szerelmi téma, egy tíz hangból álló motívum (Bé,- C – Desz – C’- Bé – C’- Asz – G – Asz – G’), amely aztán végigvonul az egész darabon. Először harsonán halljuk, de később számtalan variációban, hangnemben és szinte minden hangszer szólamában megjelenik. A Vorspiel rész és a teljes opera is ezzel a motívummal zárul.
Albin Fries egy interjúban elmondta: húsz operaháznak küldte el a partitúrát, de sok helyről még csak választ sem kapott. Feltehetőleg megijedtek a direktorok, hogy egy nagyrészt 4/4-ben íródott, szerelmi történeten alapuló, tonális opera eladhatatlan. Persze senkit se tévesszen meg az ütemmutató (vannak még benne 2/4-ben, 6/8-ban, 5/4-ben, 3/4-ben, 6/4-ben komponált részek is), a szerző egy taktuson belül is képes hihetetlenül bonyolult ritmusokat kitalálni; harminckettedes futamokkal is bőségesen találkozunk a mű során, valamint szívesen használ kvintolát, szextolát, szeptolát. Ha a dinamikát vizsgáljuk, jól látható: a háromszoros pianótól a háromszoros fortéig valamennyi lehetőség szerepel a kottában. A miskolci előadás alatt azon gondolkodtam: vajon mitől olyan szuggesztív ez a zene? Töretlenül megy előre, és ellenállhatatlanul sodorja megával a hallgatót. Aztán rájöttem: Fries gyakran használ emelkedő dallamnál (olykor több ütemen át tartó) crescendót, míg ereszkedő dallam esetében decrescendót. Egyszerű megoldás, mégis rendkívül hatásos. 120 perc a darab időtartama, ám nem érzékeljük a percek múlását, mert mindig van valami – például egy tempóváltás vagy érdekes hangszerpárosításban megszólaló dallam –, ami képes fenntartani a figyelmet.
Sajnos a cselekmény már nem annyira izgalmas, mint a zenei szövet. Bár az opera címe Nora, de valódi főszereplője Arthur Sonnenfels, akit fiatalon Arthur, idősebb korában – már befutott zeneszerzőként – Sonnenfels néven említ a szövegkönyv. Miriam Mollard készítette a német nyelvű librettót, a történet pedig három felvonásban és öt képben tárul elénk.
Az ifjú Arthur Sonnenfels barátaival együtt az első nagy gazdasági válság idején (1890) Galíciából az Újvilágba indul szerencsét próbálni. Közben megállnak Bécsben, ahol Arthur találkozik Norával. Egymásba szeretnek, együtt töltenek néhány éjszakát. A lány már közös gyermekről álmodik, de a célokkal teli fiatalember elzárkózik: „Gyerekeket nem!”. Szerelmi zálogként azonban ad egy nyakláncot a lánynak, és megígéri, hogy visszatér – majd elutazik. Amerikában ünnepelt szerzővé válik, ám Norának írt levelei válasz nélkül maradnak, míg egy nap a lány apja közli: Nora férjhez ment. Sonnenfelst (Arthurt) körülrajongják a nők, ő mégis magányos, boldogtalan és kiégett művész. Nem találja sem a helyét, sem a szerelmet, sem azt a harmóniát, ami zenéjét teljessé tehetné. Húsz év múltán visszatér Bécsbe, ott találkozik egy ifjú hölggyel, Desirée-vel, aki külsőleg nagyon hasonlít Norára. A látvány annyira megviseli, hogy szívrohamot kap. Desirée hazakíséri és vele marad, amíg az orvos ellátja. Sonnenfels felismeri a lányon a régi nyakláncot, ekkor tudja meg, hogy Nora már nem él, Désiréé pedig Nora és Arthur Sonnenfels közös gyermeke. A halálosan beteg művész végre megtalálja a mindig is keresett zenei harmóniát, de lejegyezni nem marad ideje, mert meghal.
Így, egyenes vonalú elbeszélésben – bár eléggé valószínűtlen a sztori, de – nem érthetetlen a történet. Az opera azonban in medias res kezdődik, és három idősíkon zajlanak az események. Induláskor a jelenben, 1910-ben vagyunk (idősebb férfiként látjuk Arthurt: a titkárával, Andréval beszélget a bécsi Városligetben), aztán a következő képben visszaugrunk 1890-be, a távoli múltba (Nora és a fiatal Arthur megismerkedéséhez a Stadtparkban, szerelmük beteljesedéséhez a fiú lakásán). A II. felvonás a közeli múltban játszódik (valamikor a századforduló tájékán, amikor ismét az idősebb Arthurt látjuk Amerikában, már befutott művészként, egy elegáns szalonban), a III. felvonás újra a jelenben, 1910-ben történik (Arthur bécsi lakásán). A partitúrában külön előírás figyelmeztet rá: ott folytatódik, ahol az I. felvonás 1. képe befejeződött.
A zene sokszor átsegít a dramaturgiai buktatókon, de mondjuk ki őszintén: a librettó borzalmasan gyenge. Sajnos ezen még Jánszky Lengyel Jenő csodálatos magyar fordítása sem tudott segíteni. Miközben néztem a bemutatót, megállapítottam: túl sok mindent akar elmondani a szerző. A muzsikában el tudjuk fogadni, hogy tobzódunk a hangjegyekben, de a cselekmény szálaiban nem lehetnek vadhajtások! Márpedig itt ez a legnagyobb gond. Ezt Anger Ferenc rendező is észrevette, és próbálta nagyon visszafogottan színpadra állítani a darabot. Tudatosan a végkifejlet irányába terelgette a történéseket, nem engedte a túlburjánzást, ezzel meg is óvta a művet attól, hogy giccses gagyi kerüljön a nézők elé. Albin Fries fülbemászó muzsikája csak egyik (noha a legfontosabb) eleme az operának, de napjaink színházba járó közönségének szüksége van intellektuális élményre is.
Ahhoz, hogy a Nora elindulhasson világhódító útjára, át kellene dolgozni a művet, mert jelen állapotában nincs benne drámát teremtő fokozás, így nem érezzük a közelgő tragédia súlyát. A szereplők belső motivációi sem igazán érthetők, nincs valódi jellemfejlődés, és a figurák közti viszonyrendszer sincs rendesen kibontva, ezek nélkül pedig csak úgy lóg a levegőben az egész történet. Az események elénk vannak rakva, de nem következnek egymásból, nincs köztük átvezetés. A bemutatón Anger Ferenc mindezt forgószínpad segítségével próbálta áthidalni: filmszerű epizódokat láttunk, közben az idő múlását egy falra vetített óra jelzi. Egy operaszerző azonban nem bazírozhat arra, hogy jön majd egy tehetséges és becsületes rendező, aki a mondanivaló terén is értékes alkotást varázsol a színpadra.
Egy valódi drámai librettónak stációi vannak – a közönség által is jól nyomon követhető állomásai, ahol az adott szereplő, ha más irányba menne, el tudná kerülni a tragédia bekövetkeztét. Nagyon fontos az események lépésről-lépésre történő, következetes vezetése a végkifejlet felé.
Teljesen indokolatlan és értelmetlen Arthur Sonnenfels szerepét két énekesre osztani: az ifjú Arthurt mezzoszoprán hangú nőre, míg az idősödő Sonnenfelst férfi tenoristára. Anger Ferenc nagyon visszafogottan vitte színre a fiatal Arthur és Nora szerelmi jelenetét. Valentina Pluzsnyikova fiús külsőt kapott (férfi alsóruházatot, térdközépig érő zoknit, és a kebleit is leszorították), ám a hangján nagyon hallatszott, hogy nő énekel. Ezzel a jelenettel Albin Fries – ahogy a fociban szokták mondani – öngólt lőtt: megfosztotta a művet egy gyönyörű tenor-szoprán duettől. Pedro Velázquez Díaz a figura kellemetlenebbik felét kapta, az idősödő, kiégett Sonnenfelst, aki egyébként annyira még nem öreg (maximum negyvenöt éves lehet), de úgy viselkedik, akár egy besavanyodott vénember. Már az opera elején elkezdi a panaszkodást, aztán szinte végig azt halljuk tőle: „itt fáj, ott fáj, amott fáj”, persze, amikor éppen nem Nora után vágyakozik megtört szívvel. Két és fél felvonáson keresztül kínlódik, s meggyőződésem, ha ebből az előadásból harminc-negyvenet el kellene játszania, maga az énekes is belehalna a szerepbe.
Kettős szerep Nora és Desirée figurája: Sylwia Olszyńska alakítása visszafogottan is lenyűgöző, hangja a legnagyobb magasságokban is tökéletesen tiszta. Valentina Pluzsnyikova képes volt megjeleníteni a fiatal, tervekkel és vágyakkal teli Arthurt, de Pedro Velázquez Díazzal a játéka alapján nagyon nehéz azonosulni. Viszont tudna színészileg értékes alakítást nyújtani, ha megkaphatná karaktere másik felét, az ifjú és tetterős Arthurt is.
Rövidebb szerepet kapott, de így is remekelt Morten Frank Larsen (Andre) és Szüle Tamás (Orvos). Clara (Desirée barátnője) nem igazán karakteres figura, de azért Vámosi Katalin, amit tudott, kihozott belőle. Dicséret illeti az amerikai jelenet hölgyeit: Ócsai Annamária, Máté Bea, Bodrogi Éva kellemes színfoltjai a produkciónak, megjelenésük pezsgést, új lendületet adott az operának. Akárcsak a három részeg katona: Lakai Róbert, Visnyiczk Bence és Forgács Péter. Arthur három barátját Tötös Roland, Kolozsi Balázs és Pataki Bence személyesítette meg, akik szintén hozzátették a magukét a jelenet sikeréhez, s nagy élmény volt hallani az előadásban a Nyíregyházi Cantemus Gyermekkórus tagjait.
Cser Ádám karmester vezényletével a Miskolci Szimfonikus Zenekar, ha nem is teljesen hibátlan, de remek teljesítményt nyújtott: minden megszólalásukon hallani lehetett a hatalmas munkát. Az akusztika sajnos újra gondot okozott a miskolci Nagyszínházban: amikor a teljes zenekar játszott, és a rézfúvók is bekapcsolódtak a tuttiba, elnyomták a színpadi énekesek hangját. Csak kevés szólista bírta őket túlénekelni, de ez hangosítási probléma, nem a zenekar hibája.
Anger Ferenc arra törekedett, hogy a cselekményt szigorú mederben tartsa végig az előadás folyamán. Inkább megmaradt a történetmesélésnél, de nem engedte a mellékszálak túlburjánzását. Az egyszerűségre törekvés a színek választásában is megjelent: a fehér, fekete, szürke, ezüst dominált. Egy színpadra vetített óra jelezte mindig, ha más időpontban játszódik a jelenet. A forgószínpad alkalmazása is sokat segített: egyrészről érzékeltette az idő múlását, másrészt pedig könnyebben lehetett helyszínt váltani. Zöldy Z. Gergely szolid, ám praktikus díszletet tervezett, az általa elképzelt ruhák pedig a korszak divatát sugallták. Nora fehér alapon rózsaszín virágos ruhája valóban felüdülést jelentett a szürkeségben, illetve Arthur lakásán is láttunk néhány színes bútort.
Sajnálom viszont, hogy az opera elején nem az eredeti elképzelést láttuk. Az I. felvonás első két képe ugyanis a színekben tobzódó bécsi Városligetben (Stadtpark) játszódik. A zenekari bevezető ezt ügyesen elő is készíti. A szólamokat hallva szinte látjuk magunk előtt a csobogó szökőkutakat, az éneklő madarakat, a színes virágokat, fákat, a napsütötte parkot, ahol a macskaköves úton konflisok szállítják a szerelmespárokat. Jó lett volna mindazt, ami a zenében van, képileg megjelenítve is viszontlátni a színpadon (vetítéssel, fényfestéssel meg lehetett volna oldani.) A premieren ellenben egy téli utca tárult elénk, ahol még a fű is szürke: középen pad, két oldalt szürke árkádsoros fal, előtte néhány lámpa. Olykor bejött egy kertész és fát ültetett, de a facsemeték is szürkék voltak.
Ellenben nagyszerű az I. felvonás 2. képe! Katonazenekar indította a színpadon, ahol gyerekek énekeltek, kicsit később megérkeztek a részeg honvédok, Nora, Arthur és barátai, majd összeismerkedtek ebben a vidám, látványos tömegjelenetet is tartalmazó képben. A mű elején, közvetlenül a zenekari bevezető után ezzel a jelenettel lenne érdemes indítani a történetet. Jól megalapozná a hangulatot, s miért ne kezdődhetne vidáman egy opera?
A sírig tartó szerelem témája mostanra kicsit elcsépeltté vált. Itt sem az idealizált Nora–Arthur-szerelem az izgalmas, hanem a Sonnenfels balsorsát kiváltó ok: a férfi görcsösen ragaszkodik a múlthoz, ami elmúlott, de ezzel ketté is töri magát. Előbb tiltakozik a gyerekvállalás ellen, majd elzárkózik az új nőismerősök elől, megfosztva ezzel életét a boldogság esélyétől is. Már-már rögeszmésen ragaszkodik egy régi szerelem emlékéhez, mindenhol Norát látja, az ő hangját hallja. A szerelem zenéjét akarja megírni, amit megtalál a saját lányán keresztül, de leírni már nem tudja, mert nem maradt rá ideje.
Látszólag limonádé-történet ez az örök szerelemről három felvonásban előadva, de valójában sokkal több annál: egy szerelmi történetbe ágyazott zeneszerzői ars poetica. A főszereplő komponista, Arthur Sonnenfels maga Albin Fries, s ez az ő művészi hitvallása. Nekem tetszik az ötlet és annak zenei megvalósítása, viszont a cselekményt célszerű lenne koncentráltabbá tenni, szorosabbra húzni. Ha túlburjánzik a növényzet – ezt minden tapasztalt botanikus tudja –, meg kell ritkítani, hiszen csak akkor tud gyönyörű, egészséges és különleges gyümölcsöt teremni...
