A Bartók Plusz Operafesztivál rendezőinek egyik fő elve a kortárs művek bemutatása, megismertetése, népszerűsítése. A telt házas kortárs operabemutatók arra engednek következtetni, hogy a közönség „vevő” az újra, egyre jobban érdeklődik és talán egyre inkább el is fogadja, hogy „a kortárs zene tud nem fájni is” – ahogyan Kesselyák Gergely fesztiváligazgató karmester, a nemrégiben lezajlott Kamara Virtuózok adásai alatt többször is elismételte, csak legyen jó – tenném hozzá –, és valamilyen módon tudjon hatni az ember érzelmeire. (2019. 06. 28. – szabadsag.ro, Kulcsár Gabriella)
Június 16-án, a fesztivál harmadik napján, magyarországi ősbemutatóként Eötvös Péter Az Aranysárkány című egyfelvonásos kamaraoperája hangzott el a Miskolci Nemzeti Színház nagytermében. A Nagy Zsolt vezényelte Israel Contemporary Players (művészeti vezető: Dan Yuhas) a színpad hátsó felében helyezkedett el, sötétben. Az előtérben elhelyezett hosszú (konyha)asztal, a magasból lelógó kínai mintás piros lampion és egy aranysárkányt ábrázoló faliszőnyeg a darab ázsiai atmoszférájához illő színpadképet alkotott.
Az opera cselekménye az előtérben zajlik, Az Aranysárkány nevű fiktív (de miért is ne létezhetne?) németországi kínai-thai-vietnámi étteremben, ahova az ügyes és gyors kezű szakácsok mellé egy „ügyetlen” kínai kisfiú szegődik segédnek. Az illegálisan bevándorolt fiú valójában a nővérét, a „tücsköt” keresi, akit prostituáltként hoztak Európába, de a fiú abszurd módon a mű végén sem talál rá, habár a lány végig az étteremben lakott, csak egy emelettel feljebb. Nagy sürgés-forgás van a konyhán, ahol a lapítón a zöldségvágó kés gyors ritmusú kopogása a konyhai jelenetek egyik elengedhetetlen „instrumentuma”, akárcsak a fémes hangzású nagyméretű tál és habverő, amellyel a szakács ritmikusan kavarja az elképzelt összetevőket. Amikor az étteremben a legnagyobb a zsúfoltság és a konyha irányába egyre-másra hangzik el a rendelés, a fiúnak iszonyúan fájni kezd a foga. Hangosan jajgat, sír, vergődik, de orvoshoz nem mehet, mert nincs pénze, és mivel nincs hivatalos tartózkodási engedélye, így egészségbiztosítása sincs. A nagy iramot diktáló főnök egy ideig észre sem veszi, a szakácstársaknak viszont „megesett a szíve” rajta, harapófogóval kihúzzák a fogát, de a fiú elvérzik és meghal. Tetemével nincs mit kezdeni, így hát az aranysárkányt ábrázoló szőnyegbe csavarják és a patakba dobják. Tragikomikus és horrorisztikus is, amint a kihúzott véres-szuvas fog a terhes stewardess thai levesében landol, aki rövid tanakodás után a szájába veszi, majd később kiköpi ugyanabba a vízbe, amelybe a fiú holttestét dobták. A fiú, az utána hajított fogával, végül halottként kerül vissza szülőföldjére, Kínába. Az étteremben zajló reális, helyenként abszurd, tragikomikus cselekményt a hozzá rendelt A tücsök és a hangya meséje fűszerezi, egészíti ki és teszi elgondolkodtatóvá. Az opera néhány perces „minifelvonásként” működő epizódjai között a „szünetet” a zenekar jelenti be fennhangon.
De miért is meséltem el ezt a történetet? Mert az abszurd, tragikomikus aspektus mögött korunk sorsdrámáit véljük felfedezni. A helyszín ismerős, hiszen bárhol találni thai-kínai-vietnámi fast food éttermet, és a szereplők emberi magatartásában is ráismer(het)ünk azokra a vonásokra, amelyekkel korunk felpörgetett életritmusában nap mint nap szembesül(het)ünk. Ismerős képek, mélyen sokkolók, elgondolkodtatók. De a Roland Schimmelpfennig librettójára komponált Eötvös opera nem annyira a cselekményre összpontosít, mint az emberi magatartásformákra. Az „ügyetlen-esetlen” alkalmazott szenvedésével szemben a főnök érzéketlen, az ügyeskezű „sorstársak” egy adott pontig segítőkészek, de a foghúzás közben erőszakossá válnak, a holttest eltüntetése kegyetlenségre vall. Az étterem egyik vendége anya szeretne lenni, de párja durván elutasítja, faképnél hagyja, majd dühét a bordélyban élő „tücskön” vezeti le: erőszakosan agyonveri. A kínai fiút a kiszolgáltatottság, az „elveszettség” jellemzi, akit ugyan a nővére iránti szeretet irányít, de közben a saját fizikai fájdalma minden egyébről elvonja a figyelmét.
Az opera öt szereplője több szerepet játszik, sokféle karaktert formál meg. Tüneményes átalakulásuk a csodálatos művészi munka eredménye, profizmusukat dicséri. Az énekszólamok harmóniát és diszharmóniát, a drámának megfelelő feszültségeket és oldásokat, a hangulatoknak megfelelő dinamikai sziporkázást hordoznak. Hogy nehezen vagy könnyen énekelhetők? Ezt igazából az énekesek ítélhetik meg, hiszen ők tudják a legjobban, mi volt nehéz és mi könnyű a szólamok elsajátításakor. Einat Aronstein, Meláth Andrea, Andrew Mackenzie-Wicks, Daniel Norman és Mikecz Kornél művészek arcáról mindenképp a darab és a szerepek iránti szeretet és élvezet sugárzott. Hogy a hallgatók számára az opera mennyire volt elfogadható, érthető, élvezhető? Hiba lenne egyszeri meghallgatás után megalapozottnak mondott kritikai véleményt alkotni. Annyi bizonyos, hogy Eötvös zenéje kreatív ötletektől ragyogó, rendkívül eredeti, érdekes hanghatásokat kereső, helyzetnek megfelelően drámai vagy humoros, és ami a legfontosabb, tud hatni az emberi érzelmekre.
