A tíz napos fesztiválon Eötvös Péter Az Aranysárkány és Albin Fries Nora című, két merőben eltérő stílusú kortárs operabemutatóra került sor. (2019. 07. 02. – szabadsag.ro, Kulcsár Gabriella)
Az Aranysárkány ultramodern hangzásvilága, az emberi magatartásról készített korrajza, kiváló rendezése és színvonalas művészi előadása a mai napig fogva tart. Talán épp ezt akarta Eötvös elérni, hogy az egyfelvonásos opera tragikus és komikus, realisztikus, groteszk és horrorisztikus pillanataival mélységesen nyomot hagyjon a közönség lelkében. Albin Fries: Nora című háromfelvonásos operája 2018-ban megnyerte a Bartók Plusz Operafesztivál operaíró versenyét. Nos, itt a bökkenő számomra! Eötvös operájának új utakon járó zenei nyelvezete és egész (számomra sokkoló) tematikája után, a Nora bemutatóján fejcsóválva kérdeztem: Ez lenne a kortárs opera jövője? És ha ez a mű nyerte meg az elmúlt év operaíró versenyét, milyen lehetett a többi jelentkező műve?
Albin Fries osztrák zeneszerző bevallottan vonzódik a késő romantikus muzsikához, művészi hitvallása „innováció helyett inspiráció” pedig arra enged következtetni, hogy az ő zeneszerzői világában nem várhatunk igazán „új utakat” kereső modern, kortárs operára, mivel egyfajta rebellisként nem akar megfelelni a 20. századi atonális kihívásoknak. Több évi zeneszerzői „szünet” után, a Norát feleségének szánt Valentin-napi ajándékként komponálta 2005-ben.
A mű keletkezéstörténete ugyan megható, de sajnos, a Nora zenéjéből és tartalmából éppen az innováció és inspiráció hiányzik, pedig a zeneszerző Leonard Bernsteintől is tanult, akitől „elleshetett” volna néhány „tetszetős” ötletet. Valójában, a Richard Straussra emlékeztető operamuzsikából inkább a felvonások elején elhangzó zenekari nyitányok tetszettek, élvezhetően szép, nagyívben hullámzó dallamokkal. A Cser Ádám vezényelte Miskolci Szimfonikus Zenekar előadásában, a tisztán zenekari részek kidolgozottsága, hangulati sokszínűsége vonta magára a figyelmemet, viszont a kíséretben, a zeneszerző által előszeretettel használt erőteljes fúvós szólamok, esetenként elnyomták az énekhangokat. Kedveltem néhány ária lírai hangvételét, a fiatal Norát és a később Desirée -t megformáló Sylwia Olszynska (szoprán) szépen csengő, lírai áriáját, a fiatal Arthurt alakító Valentina Pluzsnyikova (mezzoszoprán) lelki feszültségekkel telített drámai jelenlétét az első felvonásban. A két énekesnő, finom eleganciával oldotta meg a szerelmi duettet, de kérdés marad számomra, hogy miért kellett a fiatal Arthur szerepét női hangra bízni? Az operagálán megelőlegezett Mein Garten – Az én kertem című ária szöveg- és zenén belüli poézisének kivételével, a sikeres zeneszerző Arthur Sonnenfels szerepében Pedro Velazquez Diaz nem elégítette ki elvárásaimat sem hangilag, sem a színpadi játék szempontjából. Az igazi élményt számomra a Nyíregyházi Cantemus Kórus Cantemus Gyermekkar (karigazgató: Szabó Dénes) tökéletes tisztaságú, csilingelő leányhangjainak napsugaras színpadi jelenléte jelentette.
A műsorfüzetben közölt interjúban Fries így szólt: „Az, hogy a szűklátókörű kritikusok a mai extrém módon toleráns világunkban csak atonális alkotásokat fogadnak el, az nem a közönségen múlik. A Nora érzelmes története tudatos választás eredménye, egyben ellenpontja korunk intellektuális operáinak. Bátor döntés volt ez részemről, de ha mondhatom, egyben művészi öngyilkosság is.” Hogy „érzelmes” történet? – elfogadnám, azt viszont végképp nem értem, miért kellett a zeneszerzőnek éppen ehhez a banális szüzséhez zenét komponálnia, mi a mű szöveg és zene általi üzenete? Az unalomig túlméretezett opera cselekménye akár egy elkoptatott romantikus filmtörténet: adva van egy fiatal zeneszerző, akit az ismeretlenségből való kitörni vágyás kínoz, lázasan keresi azt az utat, amellyel zenéjét olyan új és mély tartalommal ruház(hat)ná fel, amellyel a szerelem boldogító érzését ki tudná fejezni. Művészi fejlődésének lehetőséget az idegen földre való távozásban látja, viszont szenved, hogy Norát, a hőn imádott nőt nem viheti magával. Élete megváltozik, és habár sikeres zeneszerzővé válik, akit a nők is bálványoznak, a boldogság elkerüli, mivel számára csak egyetlen nő létezik, Nora, akitől hiába vár híreket, leveleket. Ahogy az a romantikus könyvek és filmek tucatjaiban történni szokott, Nora édesapja gazdag férjet szemel ki a lányának, elkobozza az Arthurhoz címzett leveleket, így érthető, hogy habár Nora is epekedik szerelme után, kettőjük kapcsolata teljesen megszakad. Arthur azt is csak évek múlva tudja meg, hogy időközben Nora és gazdag férje is meghalt. Igen ám, de 20 évvel később talákozik a fiatal Desirée-vel, akiben Norát véli felfedezni, és a felkavaró élménytől szívinfarktust kap. A hosszan tartó haláltusa alatt megtudja, hogy a nagy hasonlóságnak az az oka, hogy Desirée az ő lánya, a Norával átélt röpke szerelem gyümölcse, akinek létezéséről sejtelme sem volt. Leányán keresztül a feltétlen szeretet költözik beteg szívébe. Fejében ugyan felcsendülnek az évek óta keresett szerelem melódiái, de mielőtt lekottázná, meghal...a kivetített filmkockákon a kottapapír lapjai üresen lapozódnak tovább. A terjedelmes zenés történet megosztotta a véleményeket, sokan a felvonások között távoztak, mások kitartóan tapsoltak a mű végén. Én maradtam, mivel kíváncsi voltam, hogy a filmszerűen rendező Anger Ferenc miként oldja meg Arthur hosszúra sikeredett agóniáját a fináléban, és mert tetszettek a díszlet- és jelmeztervező Zöldy Z. Gergely filmtechnikát (is) alkalmazó ötletei.
A két merőben eltérő stílusú kortárs operabemutató után, egyetértek Kesselyák Gergely fesztiváligazgató karmester azon gondolatával, hogy a kortárs bemutatók szükségesek, meg kell mutatni azt is, ami jó, és azt is, ami esetleg kevésbé tetszik! Csakis a megszólaltatott művek (közönség)sikerének függvényében körvonalazódhat az az irány, amelyet a kortárs operaírásnak követnie érdemes.
