Opera négy felvonásban, két részben, olasz nyelven. A Magyar Állami Operaház előadása.
Librettó: Antonio García Gutiérrez drámája alapján Salvatore Cammarano és Leone Emanuele Bardare
Fordítás: Jánszky Lengyel Jenő
Szereplők: Luna gróf - Alexandru Aghenie, Leonora - Létay Kiss Gabriella, Inez - Haris Nadine, Manrico - Hector Lopez Mendoza, Azucena, cigányasszony - Ulbrich Andrea, Ferrando, öreg harcos - Szvétek László, Ruiz - Ujvári Gergely
Közreműködik: a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Miskolci Nemzeti Színház Zenekara
Díszlet és jelmez: Juhász Katalin
Koreográfus: Kozma Attila
Hangmérnök: Moritz Bergfeld
Hangrendszer: Delta Classic
Karmester: Kesselyák Gergely
Rendező: Galgóczy Judit
Beavató előadások: 06. 15., hétfő 19:00; 06. 17., szerda 19:00 – Miskolc, Erzsébet tér
Teljes előadás: 2015. 06. 19., péntek 19:00 – Miskolc, Jégcsarnok
Cselekmény
Helyszín: Spanyolország az 1410-es években
I. felvonás
Az Aliaferia palotában Luna gróf katonái virrasztanak, várják uruk megérkezését. A gróf megint Leonora udvarhölgy ablaka alatt áll, a Sargasto-palotánál, s féltékenységtől kínozva epekedik. Mostanában egy trubadur szokott szerenádot adni Leonorának, s Luna gróf fél, hogy Leonora viszonozza az ismeretlen férfi érzéseit. A katonák arra kérik Ferrandót, az öreg harcost, hogy mesélje el álmatlanság ellen azt a régi történetet, hogyan tűnt el a gróf öccse húsz évvel ezelőtt. Az öreg katona elmeséli, hogy annakidején, amikor Luna gróf még kisfiú volt, öccse bölcsője mellett egyszer elaludt a dajka. Amikor fölriadt, rémülten látta, hogy egy cigányasszony áll a bölcsőnél és magában beszél. A dajka sikoltására összeszaladt a vár népe, s kérdőre vonták a cigányasszonyt, mit akart a kisbabától. Az azt felelte, hogy csak a jövőjét fürkészte, de nem hittek neki. Estére a baba belázasodott és végigsírta az éjszakát. A cigányasszonyt máglyára hurcolták, s elégették. Ám volt neki egy lánya, aki elrabolta Luna gróf öccsét, s a máglya helyén elégette. Luna gróf apja élete végéig reménykedett, hogy kisebbik fia egyszer még élve előkerül, s megeskette nagyobbik fiát, hogy mindenáron kinyomozza, hova lett az öccse. Ferrando úgy gondolja, fölismerné az egykori cigánylányt, s ha egyszer a keze közé kerül, máglyára küldi őt is.
A Sargasto palota kertjében Leonora és komornája, Inez sétálnak. Inez figyelmezteti Leonorát, hogy késő van, indulniuk kell, mert a hercegné még látni kívánja ma, de Leonora maradni akar, mert arra számít, hogy megint meghallja egy ismeretlen trubadur lantjának hangját. Inez veszélyesnek érzi a szituációt, s megkérdi, hogy is ragadtatta el magát így Leonora, hogy látatlanban szerelmes egy ismeretlenbe. Leonora elmeséli, hogy egy lovagi tornán egy fekete páncélos, címer nélküli fekete pajzsos lovag fölényesen győzött, s ő tette a fejére a győzelmi koszorút. Ezután hónapokig nem látta, majd egy éjjel szerenádot adott neki, melyben a nevét is említette.
Inez rosszat sejt, azt javasolja úrnőjének, hogy jobb volna elfelejteni a lovagot, de Leonora már átadta magát a szerelemnek és ábrándjait kergeti mindenáron, akár a halálig is. Tulajdonképpen itt dől el, hogy ha a halál bekerült a pakliba, később játszani is fog.
A gróf az éjszakában várakozik, Leonora ablakának fényét fürkészi, s meghallja a trubadúr dalát. Elönti a féltékenység. Leonora jelenik meg a kertben, s a homályban álló férfi felé közeledik szerelmesen. Luna gróf karjaiba fut, majd mikor fölismeri, kiderül, tévedett, mást várt. Ekkor ér oda Manrico is. A két férfi párbajozni kezd, Leonora hiába próbálja megakadályozni. Manrico végül akár le is szúrhatná Luna grófot, de nem teszi, ez majd később derül ki, hogy miért.
II. felvonás
A hegyekben, a Biscayai-öbölnél a vándorcigányok napfelkeltekor kovácsmunkába kezdenek, üllőik csengenek. Manrico katonáival nemrégiben összecsapott Luna gróf seregeivel, és súlyosan megsebesült. Azucena a cigánytáborba hozta, hogy fölápolja. Azucena a tűzbe mereng, és feledhetetlen, tragikus emlékei gyötrik. Nem tud szabadulni a nap emlékétől, amikor anyját máglyára hurcolták és elégették a bámészkodók szitkozódásai és kárörvendése közepette.
Egy öreg cigány szól, hogy a városban lesz munka és élelmiszer, induljanak. A cigányok elindulnak a városba dolgozni. Azucena kettesben marad Manricóval. Manrico arra kéri anyját, mondja el, mi történt azon a napon, aminek rémképeitől nem tud szabadulni.
Azucena elmeséli, hogy anyját boszorkánysággal vádolták, s a hajdani Luna gróf kisebbik fiának szemmelveréséért máglyára hurcolták. Ő akkor ezt kisfiával karján nézte a tömegből, de nem tudott már anyjával beszélni, az csak a máglyán állva kiálltott neki, hogy álljon bosszút érte. Anyja szörnyű halála után megkereste a bosszúállás lehetőségét: elrabolta a kisebbik grófkisfiút, tüzet rakott és rá akarta vetni a gyermeket. Ekkor a csecsemősírás felébresztette anyai érzéseit, elméje elborult, majd mikor magához tért, a gróf fiát látta maga mellett sírni, saját gyermeke pedig addigra elégett a tűzben.
Manrico rákérdez: „Nem vagyok a fiad?! Ki vagyok akkor?!” Azucena visszazökken a jelenbe és azt mondja, az imént csak félrebeszélt, Manrico természetesen a fia, hiszen igyekezett mindig jó anyja lenni, legutóbb a csatamezőn a tömegsírba temetés elől kereste meg a félholt fiát, aki mostanra fölgyógyult. Meg is kérdi, miért nem szúrta le Luna grófot, amikor a párbaj során lehetősége volt rá? Manrico azt feleli, hogy akkor egy hangot hallott, ami megállította, s érezte, nem ölheti meg ellenfelét. Azucena megígérteti Manricóval, hogy legközelebb hasonló szituáció esetén feltétlenül ölje meg Luna grófot.
Hírnök érkezik, levelet hoz. Manrico felolvassa. Az áll benne, hogy Urgel hercege bevette Castellor várát, s Manricóra bízza a vár védelmét a továbbiakban. Választ is vár. Továbbá Leonora amint meghallotta szerelme téves halálhírét, eldöntötte, hogy kolostorba vonul.
Manrico indul, nyergeltet. Anyja visszatartaná, mert félti, de hiába.
III. felvonás
Luna gróf Castellor vára közelében, a zárdánál várakozik embereivel. El akarja rabolni Leonorát, aki most készül bevonulni a kolostorba. Ferrando ugyan figyelmezteti, hogy túl merész ez a vállalkozás, de gazdája már nem bán semmit, vetélytársát halottnak hiszi, s az oltárt, mint konkurenciát szintén ki akarja iktatni.
Luna gróf elmondja, mennyire epekedik szíve hölgyéért, és hogy most alkalmasnak érzi a percet, amikor végre elrabolhatja. Egy érző szívű, romantikus és elszánt férfit ismerhetünk meg itt, nem pedig egy véreskezű, érzéketlen embert. Közben az óvatos Ferrando vezetésével a katonák elrejtőznek a ligetben.
Felhangzik az apácák kórusa. Leonora a sírdogáló Ineztől és más társnőitől búcsúzkodik. Lemondott a földi boldogságról, a kolostorban akarja megvárni a halált, ami majd egyesíti kedvesével. A gróf előront rejtekéből, hogy elrabolja az udvarhölgyet, de ekkorra Manrico is ideért. Leonora nem akar hinni a szemének, hogy élve látja viszont szerelmét. Egy szépszövetű nagyegyüttes kedvéért megáll a cselekmény egy percre. Megérkezik Ruiz további katonákkal, akik összecsapnak a gróf embereivel. Luna gróf bárbajozni szeretne Manricóval, mert már semmitől nem riad vissza, de Ferrando gyorsan lebeszéli, s a kavarodásban végül Manrico viszi magával Leonorát.
A grófi katonák Castellor vára mellett táboroznak, s jókedvűen készülnek az ostromra. Ferrando lelkesíti őket, s biztosak benne, hogy be fogják venni a várat.
Luna gróf keserűen töpreng magában, hogy szerelme most vetélytársával van kettesben. A másnap hajnali ostromban reménykedik. Ferrando jön hozzá, s jelentést tesz neki, hogy elfogtak egy cigányasszonyt, aki valószínűleg a várbeliek kémje. Hamar a gróf elé vezetik a katonák. Addig kérdezgetik, míg kiderül, hogy ő az, aki húsz évvel ezelőtt elrabolta és megölte Luna gróf öccsét, ráadásul ő Manrico anyja. Megbilincselik, és elvezetik, hogy másnap majd máglyán elégessék végre.
Dobszó hallatszik kintről, mikor Manrico Leonorával időzik Castellor várának egyik termében. Hajnalban kezdődik az ostrom, Manrico el is küldi Ruizt, nézzen szét a sáncon, minden rendben van-e.
Manrico szerelmi vallomást tesz a halál árnyékában. Még ma össze akar házasodni Leonórával, hogy ha holnap meghalna, az égben folytathassák házasságukat. A kápolna harangjai megkondulnak.
Ebbe az idillbe ront be Ruiz, és jelenti Manricónak, hogy a gróf emberei elfogták Azucenát, s máglyát készítenek neki. Manrico megrendülten és elszántan indul megmenteni anyját, akár az élete árán is.
IV. felvonás
Az ostrom megtörtént, Castellort nem tudta Manrico katonáival tartani, s börtönbe kerültek. Ruiz éjszaka Luna gróf kastélyának börtönéhez kíséri Leonorát, aki lát még esélyt, hogy megmentse szerelmét.
Leonora aggdalommal és reménnyel telve gondol kedvesére. A börtönbe bejutni készül, s magánál tart egy adag mérget. A páratlan lüktetésű dallam eleinte bizakodó, majd egyre magasabbra emelkedik, és szívszaggatóan fájdalmassá válik.
Ismét harangszó hallatszik, de ez már a lélekharang. A falak mögött a kivégzendőként imádkoznak. Leonora ezt hallva egyre kevésbé bánja a halált. Manrico éneke is hallatszik az egyik ablakból, Leonorától és az élettől búcsúzik.
Luna gróf jelenik meg, s azon gondolkodik, hová tűnt Castellor várából Leonora. Manrico és Azucena a börtönben van, s mivel a grófnak pallosjoga van, ki is végeztethetné őket. Leonora előlép. Kegyelemért könyörög Manrico számára. A gróf hajthatatlan, majd Leonora hangnemet vált: hajlandó megfizetni szerelme szabadságának árát, feleségül megy a grófhoz. Meg is esküsznek egymásnak, hogy állják a szavukat, Luna gróf kinyittatja a börtönt, Leonora pedig megígéri neki, hogy Manrico szabadulása után az övé lesz - de csak holtan. Ez utóbbi félmondatot természetesen a gróf számára nem hallhatóan mondja.
A várbörtön egyik cellájában Manrico látja, hogy anyja sem tud aludni. Azucena érzi, hogy a halál már megjelölte, akár a reggelt sem éri meg. Megint rátörnek szörnyű emlékei anyja kivégzéséről. Manrico nyugtatgatja, kéri, hogy felejtsen el mindent, ami fájó emlék, és próbáljon elaludni. Azucena végül megnyugszik, a biscayai hegyek közti otthonba való visszatérésről ábrándozik, majd elalszik. Ekkor jelenik meg Leonora.
Leonora sürgeti szerelmét, hogy induljon, kiszabadult, de az nem érti, miért kell a lánynak ugyanakkor ittmaradnia. Manrico rájön, hogy Leonora valószínűleg megfizette a szabadság árát a grófnak, s ezt megvetéssel nyugtázza. Leonora nem akarja elmondani, hogy szó sincs ilyesmiről, de azt sem akarja elárulni, miért kell Manricónak annyira sietnie, s hogy ő hamarosan meghal, mert így tervezte. Manrico végül addig kéreti magát, míg azzal szembesül, hogy Leonora rosszul lesz. Ő sem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan hat a méreg, de mostmár elmondja, hogy azért csinálta, hogy senki ne birtokolja élve miután kedvese kiszabadult.
Luna gróf a cella közelébe ér, s dühödten veszi tudomásul, hogy szerelme becsapta s haldoklik. Amikor Leonora meghal, kiadja a parancsot az őröknek, hogy vigyék Manricót a vérpadra, fejezzék le. Azucena ekkor ébred föl, fiát keresi. A gróf egy ablakon át mutatja neki, hogy Manricót épp most fejezik le. A cigányasszony ekkor szemébe vágja az igazságot, hogy megölte az öccsét. Luna gróf fájdalmasan magába roskad, Azucena pedig anyjához szólva kiáltja, hogy íme, halála meg van bosszulva.
