Az opera cselekménye
Színhely: Prága, 1922
Első felvonás
Dr. Kolenatý ügyvédi irodája
Vítek irattáros azon kesereg, hogy a csaknem 100 éve húzódó „Gregor kontra Prus” per a Legfelsőbb Bíróság ítéletével a mai napon véget ér. Belép védencük, a fiatal Albert Gregor, és elmondja: ha a döntés számára kedvezőtlen, az örökség reményében fölvett hitelek miatt öngyilkosságra kényszerül csakúgy, mint korábban apja.
Vítek leánya, az operaénekes-palánta Kristinka jön meg próba után, és áradozik a csodálatos, szépséges Emilia Martyról, a színház operacsillagáról. Nagy meglepetésre a tárgyalásról visszaérkező ügyvéd a szintén akkor érkező nagy művésznőt tessékeli be – meglehetős elfogódottsággal.
A művésznő felolvas a friss újságból: a „Gregor kontra Prus” perről szeretne további részleteket megtudni. Dr. Kolenatý összefoglalja a Loukov birtoklásáért folyó, szövevényes pert, amit védence feltétlenül elveszít ma. A bonyodalom oka az, hogy annakidején nem készült írásbeli végrendelet. A rég elhunyt felek dolgait megmagyarázhatatlanul jól ismerő művésznő szerint viszont készült, és éppen a jelenlegi ellenfél, Prus házában található egy lepecsételt borítékban, az iratszekrény 1816-os évszámmal jelölt fiókjában. Az ügyvéd hitetlenkedik: honnan tudhatná bárki, mit is tartalmaz egy száz évvel ezelőtt lepecsételt boríték? A csodában hívő, utolsó szalmaszálba is belekapaszkodó Albert Gregor azonban – némi erőszakkal – ráveszi ügyvédjét, hogy menjen el
a Prus-házba a talán mégis létező végrendeletért.
Gregor kettesben marad a művésznővel. Szerelmet vall Emiliának, de elutasításra talál; sőt, a művésznő tegezni kezdi, Bercikének szólítja, és úgy beszél vele, mint egy kölyökkel. Kíván is valamit, hiszen a fiatalember amúgy is hálálkodni akart a nem remélt segítségért: a végrendelet mellett lesz egy görög írás a lepecsételt borítékban, azt kéri-követeli az értetlenkedő Gregortól:
„Hiszen azért jöttem!”- kiáltja.
Lelkendezve jön vissza az ügyvéd, mégpedig az ellenfél, Prus társaságában. „Maga mindentudó! Ahogy mondta: ott volt a végrendelet, levelek és még valami, kedvesem... Most van alap a perújrafelvételhez”. Emilia kéri a számára fontos iratot, ám Prus csak akkor adja ki, ha bebizonyosodik, hogy a címzés: „Fiam, Ferdinand kezébe” – egyértelműen a jelenlegi Gregor ősére utal, különben a boríték örökre zárva marad. „Rendben, doktor, küldök olyasfélét.”- mondja Emilia. „Hogy-hogy? Mindenüvé hordja magával? - lepődik meg az ügyvéd, és érlelődik a gyanúja, hogy itt valami nincs rendben.
Második felvonás
Egy nagy színházban, előadás után, a még kissé rendetlen színpadon
Az üres színpadon csak egy trónszék maradt. A takarítónő és a technikus a hatalmas sikert tárgyalja: „Látta a csokrokat? Életemben nem láttam ilyen ünneplést. Ordítoztak, azt hittem, az egész ház összedől.”
Prus érkezik, Emilia Martyt keresi. Várnia kell, ezért behúzódik a díszletek mögé.
Belép Janek (Prus fia), társaságában Kristinka. A kissé mafla fiút a lány azzal lepi meg, hogy ezentúl ritkábban találkozhatnak, mert szorgalmasan gyakorolnia kell, ha a nagy művésznő nyomába szeretne lépni. „Mindenki bolondul Martyért, akire csak rápillant” – mondja. A hüledező fiút éppen egy csókkal engeszteli, amikor előlép az apa; sőt, Emilia Marty is megjelenik – még fellépőruhában, hogy fogadja a rajongókat.
Janek az első, akit szólít. A láthatóan elbájolt ifjú minden kérdésre csak igennel képes válaszolni. „A fia ostoba" – mondja a művésznő Prusnak.
Ezután a virággal és ékszerrel gratuláló Gregort, „Bercikét” szégyeníti meg.
A következő áldozat Kristinka, megbántja őt is.
A bolond Hauk van soron: „Ó, ha tudná, hogy hasonlít... Nagyon szerelmes voltam 50 évvel ezelőtt, 1870-ben egy cigánylányba, úgy nevezték: 'chula negra – fekete szépség ', odalent Andalúziában. Bolondult utána az egész világ! (Miatta én is) egész életemre ilyen hülye lettem, tetszik érteni? Többé már nem volt élet az életem, csak kába létezés.”
Emilia spanyolul szól Haukhoz, a többiek nem értik, de a bolond Hauk számára világos, hogy az a bizonyos cigánylány van előtte!
Vítek jön: autogramot kér a lánya, Kristinka számára a művésznőtől. „Ostobaság...” – ez a válasz, de azért kegyesen aláírja a képet.
Ezután a már szintén lángra lobbant Prus-szal ütközik össze. A báró elolvasta a fiókban talált leveleket és megvetéssel beszél a levélíróról, bizonyos Ellian MacGregorról. Ráadásul föltűnt neki, hogy a többi levél írójának is mindig E. M. a monogramja, a kézírás pedig azonos. „Mennyiért adná el azt a borítékot?” – kérdezi Emilia. „De kérem...!” – hangzik a nemesúr felháborodott válasza, és távozik.
Emilia fáradt, ámde jön Gregor és hevesen ostromolja a szerelmével. Vissza kellene szereznie az ügyvédnek frissen küldött iratot, mert a Gregor nevet feltétlenül Makropulosra kell cserélni az érvényességhez. „Akkor... lesz a szeretőm?” – kérdezi a fiatalember. „Soha, érted? Soha!” – hangzik a válasz. A fáradt asszony álomba zuhan, hangosan horkol. A takarítónő érkezése csillapítja le Gregor szerelmi tüzét.
Kisvártatva ismét Janek jön. Emilia ráveszi a vonakodó Prus-fiút, hogy lopja el számára apjától a borítékot. Az apa előlép a színfalak mögül és elzavarja a szerencsétlen fiút.
Emilia számára nyilvánvaló, hogy Prus odavan érte. Felajánlja magát a borítékért cserébe.
„Akkor adja nekem a borítékot! – Nem az enyém. – Hozza el. – Mikor? Mikor?! – Ma éjjel. – Áll az alku.”
Harmadik felvonás
Egy szállodai szobában, másnap reggel
Prus kelletlenül adja át a borítékot az asszonynak; elégedetlen.
Becsapottnak érzi magát a szerelmes éjszaka után: „Mintha hullát öleltem volna...”
A báró szolgája kint vár, Janek búcsúlevelét hozza. „Papa, légy boldog, én pedig...”
Emilia közönyösen fésülködik tovább, amikor Prus ismerteti a megrázó hírt.
„Züllött némber!” – veti oda Prus, és elrohan.
Hauk érkezik, magához vette felesége ékszereit.
„Amíg az ember vágyik a szerelemre, élvezze ki! Kis cigányka, utazunk? – Utazunk!”
Már késő: megjönnek mind a többiek. A bolond Haukot kivezetik, Emiliát pedig nyíltan hamisítással vádolják. A tinta, amivel az 1836-os dátumú, Marty által az ügyvédnek küldött okmány íródott, alizarinos; ezt a fajta tintát pedig csak jóval később találták föl!
Ráadásul a Kristinkának adott autogramot is ugyanaz a kéz írta az előző napon! Át akarják kutatni Emilia holmiját. Az asszony előhúzná pisztolyát a fiókból, de Gregor megelőzi. Előkerül egy csomó terhelő tárgy és levél, a feladó mindig E. M. Az összes írás egyazon kéztől származik! Az első levelet Elina Makropulos írta.
Marty művésznő ígéri, mindent elmond, csak hagyják felöltözni és reggelizni. Rövidesen félig pityókosan kerül elő, úgymond, legyen elég bátorsága beszélni.
Vallomást tesz: ő Elina Makropulos, görög, Kréta szigetéről, ott született – 1585-ben!
Ő volt később (J)Ekatěrina Myškina, Elsa Müller, Ellian MacGregor, Eugenie Montez...
De hát lehet élni 337 évig ugyanazon a néven az emberek között?
„Tehát 337 éves vagyok. – Ki az apja? – Hieronymos Makropulos, II. Rudolf császár udvari orvosa. ... Pepinek (báró Josef Ferdinand Prusnak, az örökhagyónak ) mindent elmondtam. Szerettem. Azért adtam neki kölcsön a Makropulos-receptet. ...Annyira kérte. Az az írás, amit magától ma megkaptam. A lepecsételt boríték. Pepi ki akarta próbálni. Megígérte, hogy visszaadja, azért tette a végrendelet mellé. Gondolta, majd eljövök érte. Hát most itt vagyok!
Meg akartam szerezni a receptet, amitől 300 évig lehet élni! 300 év fiatalság!”
„Amikor (a császár) öregedni kezdett, kutatta folyton az életelixírt, hogy megfiatalodjék; apám akkor fölkereste és felírt neki egy csodaszert, – ezt a receptet, hogy 300 évig maradjon fiatal. De a császár félt, és azt mondta: ' Próbáld ki saját lányodon előbb.' Rajtam! Akkor 16 éves voltam. Nos, rajtam próbálta ki. Vagy egy hétig eszméletlen voltam, de végül felgyógyultam. – Mit szólt a császár? – Semmit. Honnan tudhatta volna, hogy 300 év múlva is élek? Börtönbe vetette apámat, mint szélhámost. A recepttel Magyarországra menekültem, nem is tudom pontosan, hová. ... (Most) kénytelen voltam visszaszerezni, mert öregszem.”
Az elképedt társaság hitetlenkedve hallgatja mindezt, de egyetértenek: a nő igazat mond.
Kérik bocsánatát a durva bánásmód miatt. Elina Makropulos kétségbeesetten beszél:
„Ha tudnák, milyen könnyeden élnek! Oly közel vannak mindenhez! Mindennek van értelme! Mindennek van értéke! Ostobák! Ha tudnák, milyen szerencsések – a buta véletlen révén, hogy oly hamar meghalnak... Hisznek az emberiségben, nagyságban, szerelemben! Hiszen ennél többet nem kívánhatnak!
Ám bennem az élet megállt. Jézus Krisztus, nem bírom tovább! Ez a rettenetes magány!
Kristinka, énekel vagy hallgat az ember, mindhiába. Untatja, ha jó, untatja, ha rossz. Untatja a föld, untatja az ég! És rájön, hogy a lelke halott.
Íme, a recept leírása: 'Ego, Hieronymos Makropulos, iantros kajsaros Rodolfu...'
Nekem már nem kell. Tessék, odaadom. Nem kell senkinek? Kristinka, elvettem az udvarlódat. Szép vagy, fogadd el! Híres leszel, úgy fogsz énekelni, mint Elian Marty! Fogadd el, leányka!”
Kristinka átveszi a receptet – és a tűz fölé tartja! Mindnyájan némán állnak, majd – „Pater hemon! (Istenem!)” – kiáltja görögül a szerencsétlen asszony, Elina Makropulos, és a földre hull. A recept elenyészik a tűzben.
Szöveg és fordítás: Jánszky Lengyel Jenő
