A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Miskolci Operafesztivál Nonprofit Kft. közös produkciója
Opera egy felvonásban, német nyelven, magyar felirattal - koncertszerű előadás
Librettó: Joseph Gregor
Fordítás, magyar nyelvű felirat: Jánszky Lengyel Jenő
Fellépők: Daphne – Rost Andrea, Apollo – Janez Lotrič, Gaia – Iulia Merca, Peneiosz – Palerdi András, Leukipposz – Horváth István, Első juhász – Horváth Ádám, Második juhász – Boros Sándor, Harmadik juhász – Mókán László, Negyedik juhász – Silló György, Első szolga – Szalai Ágnes, Második szolga – Kristófi Ágnes
Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar
Karigazgató: Antal Mátyás
Zenei munkatárs: Bizják Dóra
Vezényel: Kocsis Zoltán
Játszódik Görögországban, a mondai időkben.
A görög pásztorok Dionüszosz ünnepére készülődnek. Közülük az egyik, Leukipposz szerelmes szavakkal hívja Daphnét az esti ünnepségre. A lány Gaiának, a Föld istennőjének a gyermeke, akit a természethez szorosabb szálak fűznek, mint az emberekhez, ezért visszautasítja Leukipposz közeledését. A pásztor úgy határoz, hogy lányruhát ölt, és úgy próbálkozik majd este Daphné bizalmába férkőzni.
A lány apja, Peneiosz az isteneket is meginvitálja a lakomára. És valóban: meg is jelenik pásztornak öltözve Apollón, a Napisten. Amikor arany kocsijával körüljárta a Földet, megpillantotta Daphnét, és beleszeretett. Most udvarolni kezd neki, de a lány tartózkodó marad. Az ünnepségen feltűnik az álruhás Leukipposz, és borral kínálja Daphnét, amit a lány el is fogad. Apollón azonban észreveszi, hogy a lányruha alatt egy férfi rejtőzik, és féltékenységében félbeszakítja a mulatságot.
Leukipposz bátran szembeszáll az idegennel, de az halálra nyilazza. Daphné elsiratja a pásztort. Zeusz pedig – Apollón kérésére – babérfává változtatja a lányt.
Richard Strauss: Daphne (részlet) - Lengyel Jenő fordítása
| O bleib, geliebter Tag! Lange weiltest du, So bleib, bleib für immer!
Sonne, gesegneter Schein, Du lässt mich leben Mit meinen Brüdern, den Bäumen. In dir prangen in Blüte Strauch und Gezweige, Jegliche Blume Die Schwester mir!
In dir erkenne ich Die tanzende Quelle, Mein Zwillingsbild. In dir folgt mir lachend Der Falter Pracht, In dir nur spielen Der Wiese zarteste Blütenhalme mit mir! O bleib, geliebter Tag, Nimm noch nicht Abschied!
Umgib noch nicht Mit dem Rot der Wehmut mein Gesicht, Küss meinen Finger nicht Mit süsser Trauer Abschiedsglanz – Ich liebe dich – So geh nicht fort von mir!
Wenn du mich verlässt, Geliebtes Licht, Sind sie ferne von mir: Bäume und Blumen, Schmetterling, Quelle. Brüder und Schwestern Gehen vor meinen Blicken Ferne ins Dunkle, Antworten nicht mehr Ängstlichen Rufen: Still ist alles, Nacht… und leer.
Warum, lieber Vater, Lockst du heute die Menschen, Die mit schweren Füssen die Wiese versehren, Mit stumpfem Getier die Gräser vernichten, Mit harten Händen die Zweige berauben, Meine geliebteste Schwester trüben, die Quelle! Ihre verlangenden Blicke quälen mein Herz, Ihre wilden Lieder bedrängen mein Ohr, Fremd ihre Sprache, rauh ihre Sinne, Fremd sind sie mir wie den Bäumen und Blüten! Fremd ist mir alles, Einsam bin ich...
O wie gerne blieb ich bei dir, Mein lieber Baum, In der Kindheit Tagen gepflanzt Und so mein Bruder!
Wenn der Tag mich verlässt, Die Sonne, Apollo, der grosse Gott, Stolz dahinzieht nach Hause Ins Gebirge der Götter, Blicke ich zu dir!
Suchte im Dunkel Deinen schützenden Ast,
Umklammerte dich fest, liebkoste dich.
Und in feinem Rauschen, Im schwellenden Nachtwind... Sängest du mir Vom Glanze der Sonne, Die du tagsüber empfingst Auf stillem Gezweige, Von der Stärke der Erde, Die dein Fuss umfasst, Sängest Menschen –
O geliebter Baum! | Ó, maradj még, édes nappal! Velünk vagy régóta, hát maradj itt, maradj örökre!
Napfény áldott ragyogása! Hagyj engem testvérbátyáim, a fák között élni! Tőled csillan a cserje és a faág rügyező pompája; és valahány virág: hiszen ők mind a kishúgaim!
Fényedben látom csak a csörgedező forrást, ikertestvéremet! Fényedben röppen a pazar pillangó mögöttem, csak a te fényedben játszadozik velem a mező zsengén fakadó gabonaszára! Maradj itt, imádott nappal, ne búcsúzz máris!
Ne vond be még a mélabú bíborával arcomat, ne csókolja még ujjamat édes-bús búcsúragyogásod! Szeretlek, – hát kérlek, ne hagyj cserben!
Hiszen ha elhagysz, édes fényesség, elhagynak kedveseim is: fa és virág, pillangó és forrás, bátyáim, kishúgaim belevesznek a sötét távolba; többé nem felelnek aggódó hívásomra; csöndes minden, éjsötét… és kihalt.
Miért, mondd, atyám, miért hívod ide az embereket ma, hiszen otromba lábuk felsebzi a rét gyepét, oktalan barmaik a kaszálót teszik tönkre, erős kezük az ágakat rabolja meg. Felkavarják legkedvesebb nővéremet, a forrást! Vágytól mohó tekintetük a szívemet gyötri meg, vad danolászásuk a fülemnek kín! Idegen a szavuk, a lelkük pedig durva; nyersek velem éppúgy, mint a fákkal, virágokkal! Távol áll tőlem az egész! Magányos vagyok...
Ó, de jó mindig veled, te szeretett fa, gyermek voltam, amikor te palánta: fivérem vagy tehát!
Ha elhagy engem a nappal és Apollo napisten, a nagyhatalmú – tart kevélyen hazafelé a mennyei hegyre, reád pillantok!
Odasimulok a sötétben védelmező ágadhoz,
átölellek szorosan, úgy becézgetlek;
finom zizzenéssel a feltámadó esti szélben... arról énekelsz, hogyan ragyog a napfény, amikor nappalonta rezdületlen ágad felfogja; arról, hogy milyen hatalmas a föld: a lábadat ölelő rög; eldalolsz egy fenséges, lenyűgöző dalt, szebbet, mint amit emberek énekelnek!
Ó, én drága, szeretett fám! | ||
2010. június 18., péntek 18 óra, Nagyszínház, Miskolc
