Wozzeck
Alban Berg Wozzeckje a 20. század egyik legjelentősebb operája, amelyet itthon ritkán hallatunk. A németországi Gera színházának előadása hatásosan, nyomasztóan és megrendítően tárta elénk a megalázott és megcsalt Wozzeck sorsát, aki féltékenységből megöli szerelmét, és öngyilkos lesz. A Matthias Oldag által rendezett opera a Gerai Színház és a Miskolci Operafesztivál Kht. közös produkciója.
A kísérlet alanya: Wozzeck (Andreas Scheibner)Büchner töredékben megmaradt drámája, a Woyzeck (a gótbetűs átírásból származó félreértés révén lett belőle Wozzeck) valós történeten alapul: a szegény katona megölte szerelmét, ezért elítélték és kivégezték. Az eljárás során vizsgálták, hogy beszámítható állapotban volt-e Woyzeck, és ha nem, az vajon enyhítő körülmény lehet-e. Büchner ismerte az ügy dokumentációját, és abból dolgozott. A mindössze 24 évet él, 1837-ben meghalt Büchner műve befejezetlen maradt. Berg 1914-ban látta a darabot, amelyet csupán egy évvel előtte mutattak be először. Az opera ősbemutatója 1925-ben volt Berlinben (érdekesség, hogy a Gerában, ebben a thüringiai városkában már 1930-ban játszották a Wozzecket).
Négy nyomasztóan szűk perspektívát alkotó ferde, fekete fal határolja jobbra és balra, alul és felül a teret: ebből a torz nézőpontból látjuk a világot. A háttérben óriási korong világít, amely hol a nap, hol a hold. Az embernek azonban néha az az érzése, mintha valamilyen mocskos kanális végén mutatkozó vakító fényt látnánk (díszlet Thomas Gruber), ám a kijutás nem kecsegtet semmiféle reménnyel. Az első jelenetben Henrike Bromber jelmezei révén karikatúraszerűek a kapitány és a tamburmajor, és furcsán idegen a fehérre ’vakolt’ arcú Wozzeck (Andreas Scheibner). Az első pillanattól kezdve nem tudni, mi a valóság, és mi az, amit a zavarodott Wozzeck lát a világból. Talán mégis mindent az ő szemszögéből látunk ilyen torznak. Így aztán a zavaros beszédű kapitány (Patrick Jones), vagy a Wozzecken az egyoldalú táplálkozással kísérletező doktor (Bernhard Hänsch) áltudományos okoskodásain átsüt Wozzeck egyszerű észjárása. Amikor a kapitány Wozzeck egyházi áldás nélkül született gyermekéről kezd prédikálni, így felel meglehetősen indulatosan: „Szegények vagyunk mi! Nézze, százados úr: pénz, pénz... – de akinek nincs! Az tesz a világ erkölcsére! Hiszen ő is csak hús és vér! Nem mondom, ha úrnak születtem volna, lenne házam, órám, pápaszemem, és tudnék amúgy, előkelően beszélni, hát akkor erkölcsös lennék én, de még mennyire! Szép dolog lehet az az erkölcsösség, százados úr. De hát én csak egy ágrólszakadt flótás vagyok! A magamfajta bizony erkölcstelen itt is, meg odaát is: még a mennyországban sem kap jó helyet, beosztják majd a mennydörgéshez...” (Lengyel Jenő fordítása, 2009)
Disznóvágás a táncmulatságonMarie (Franziska Rauch), Wozzeck szép szerelme, szánandó figura, hiszen csábítója, a Tamburmajor (Jürgen Müller) gusztustalan szépfiú, egy bőrjakós átlagmacsó, aki a második felvonás 4. képében, a rendezői elképzelés szerint disznóvágássá alakított „táncmulatságon”, a fellógatott tetem felett trónol. Amikor pedig a féltékeny Wozzeck nekiront ennek a ’helyi menő csávónak’, az csak belevágja a vaktában támadó férfit egy üstfélébe, aztán kiborítja belőle. Mindenki a szerencsétlen Wozzecken nevet.
Oldag Wozzeckje nem holmi szánandó véglény. Csak tehetetlen, nyomorult és kiszolgáltatott. Figuráján keresztül azt kutatja a rendező – és az énekes, Andreas Scheibner ebben partnere –, hogy mivé lesz az ember ennyi megaláztatás következtében. Wozzeck – aki egy mai figura – nem extrém eset. Egy eset a sok közül. Oldag kérdése: mi visz rá valakit mégis, hogy elmenjen a végletekig? Wozzeck a gyilkos, ő döfi a kést a kedvesébe. Oldag nem hárítja át a felelősséget a közösségre, amely a személyiséget megnyomorítja. Ám amikor a tett után az éjszakai sötétben a tóparton sétáló kapitány és a doktor hallják, hogy valaki a vízben van (nem látják, hogy Wozzeck az, vagyis bárki lehetne), tovább mennek, meg sem próbálnak segíteni. (Wozzeck a tóba dobott kést meg akarja keresni, de közben elmerül). Az utolsó előtti kép döbbenetes erejű: az alsó ferde síkon fekszik Marie holtteste, a fenti fekete síkról pedig Wozzeck lóg: mintha alulról látnánk a tó felszínén lebegő hulláját. A két sík közül, a szűk perspektíva mélyéből tömött sorban közelít a „közösség”, amely egy hatalmas véres lepedőt rugdal-görget maga előtt, mígnem eltakarják vele a halott Marie-t, és tudomást sem vesznek Wozzeckről. Mintha mi sem történt volna!
A leírásból úgy tűnhet, hogy a világosan dekódolható képek didaktikusak. Ám a rendező állításai, a szimbolikus és összetett színpadkép, valamint a szereplők remek énekesi és színészi teljesítménye révén egyáltalán nem szájbarágósak, hanem határozottak. Akárcsak a záróképben. Az „igazi” tragédia ugyanis a szörnyű tett következménye: a magára maradó gyerek sorsa. A kisfiú egyedül van, és miközben egy gyerekdalt dúdolgat, kezébe veszi a kést, amellyel az apja gyilkolt…
