Mozart és Salieri – Apollo et Hyacintus (Apolló és Jácint)
Sokoldalú színház a moszkvai Helikon. Repertoárjában megtalálható a klasszikus és a kortárs nagyopera, ám ha szükséges – akár a közönség, akár a szakmai ambíció kívánalmainak megfelelve – kamaraoperát is színpadra állítanak. Zenés színházi értelmezésükben pedig nemcsak hogy megfér, de ki is egészíti egymást a hagyományokat szem előtt tartó és a provokatív rendezés, a monumentálisra alakított színpadi tér és a végletekig leegyszerűsített színpadkép-vázlat. A Mozart és Salieri, valamint az Apollo és Jácint, e két egyfelvonásos bemutatója ez utóbbira volt példa. Rendezőjük, Dmitrij Bertram egy-egy fricskával, többféleképpen értelmezhető jelenetsorral természetesen „helikonosra” szabta mindkettőt.
Mozart (Vasily Efimov), Salieri (Andrej Serov) és ifj. Bátor TamásMozart és Salieri egyetlen térbe összezárva jelenik meg. A középpontban fekete zongora, néhány barokkos gyertyatartó, imbolygó gyertyafény. Nyomasztó kép, amelyben csupán egy-egy fejlámpa emeli ki a sűrű homályból a szereplőket. A színpadi pillanatot az a legenda szervezi, amely szerint Mozartot egykori mestere, Antonio Salieri gyilkolja meg. A visszaemlékezések és a szóbeszéd úgy tartja ugyanis, hogy a 74 éves Salieri Mozart megölésével vádolta magát. Az előrehaladott öregkori szenilitásban szenvedő zeneszerző állítását vitatták ugyan, de a história ettől fogva önálló életre kelt. Az egyfelvonásos opera szerzője, Rimszkij-Korszakov viszont nem kérdőjelezi meg a történetet, és nem tér el ettől a felfogástól a rendezés sem. Látjuk, miként szenved Salieri attól, hogy képtelen virtuóz módon komponálni (a figurát érzékletesen megformáló, remek hangi adottságokkal rendelkező Andrej Serov által). A színen megjelenő Mozart (a zongorával is bánni tudó Vasily Efimov) pillanatokon belül fölé kerekedik, átnyúl a zongora előtt ülő Salieri fölött, játszik néhány futamot, majd letaszítja a zongoraszék „trónról” az idősödő mestert és átveszi a helyét.
Mozart (Vasily Efimov) Salieri (Andrej Serov) fölé kerültA mérget a zongora rejti, onnan veszi elő Salieri, aki azon tépelődik, hogy megteheti-e azt, hogy riválisát eltakarítsa az útból. A méreg végül a borospohárba kerül, de jön a „Bertrami-csavar”: Mozart – afféle „itt a piros, hol a piros” játékkal – megkeveri a poharakat, mielőtt az egyiket kiissza. A Rimszkij-Korszakov muzsikájába komponált Requiem – amit saját gyászmiséjeként mutat meg a darabban Mozart Salierinek – teszi egyértelművé Salieri tervének sikerességét. (A történelmi hűségért idézzük azonban ide Salieri vallomását, amelyet a betegágyán tett Ignaz Moschelesnek, Beethoven tanítványának: „Halálosan beteg vagyok, ezért aztán becsületszavamra elmondhatom önnek, hogy egy szó sem igaz abból a képtelen pletykából, tudja, hogy megmérgeztem volna Mozartot. Nem igaz, rosszindulatú rágalom az egész, mondja meg a világnak kedves Moscheles.”)
Az Apollo et Hyacintus (Apollo és Jácint), Mozart gyermekkori, 11 éves korában a salzburgi egyetem diákjainak írt ókori istenekkel incselkedő „pásztorjátékát” családi körbe helyezte Dmitrij Bertman. A görög mitológiát idéző operai cselekmény – amelynek alapja a Helené című Euripidész-dráma és Ovidius Átváltozások című műve – 19. század végi orosz vidéki kúria jelzésszerű díszletei között jelenik meg, és egy születésnap alkalmával adják elő.
Viktoria UnguryanuA bonyodalom legfőbb szereplőit – Méliát (Maria Andreeva), Jácintot (Marina Kalinina) és Apollót (Alexandra Kovalevich) – három nővér alakítja, az öntelt Oebalust az apa (Dmitry Khomorov), míg a Jácintba szerelmes szélistent, Zephyrust az anya (Ksenia Vyzanikova) alakítja. A családi hierarchia szerint felosztott szerepekben így egyedi emberi tulajdonságok jelennek meg, a nyilvánvaló konfliktust azonban feloldja a közös ünnep pillanata. A játék csak játék marad, boldog együttlét, amelyhez azért szükség van egy „moderátorra”, a viszályt elsimítani olykor a színpadra föllépő karmesterre, Viktoria Unguryanu-ra is…
