Bastien és Bastienne
Mozart muzsikájának még csupán csírái mutatkoznak meg azokban a művekben, amelyeket a zseniális muzsikus tizenévesen komponált. Ezen zsengék közé tartozik a Bastien és Bastienne daljáték, amelyet 12 éves korában, 1768-ban mutattak be Bécsben. A habkönnyű szerelmi történet szálait szokatlan helyszínen szőtték kamaraoperai egésszé a Kassai Állami Színház művészei a kassai Musica Iuvenalis Vonósegyüttes kíséretében: a Miskolci Nemzeti Színház földszinti társalgójának oszlopai között.
A 18. század zenei nyelvezetét átformáló, magabiztos és könnyed rokokó hangulatú muzsikát használó történetet rozzant 21. századi környezetbe helyezte a rendező, Gianni Marras. Elképzelése szerint Colas (Marián Lukáč), a történetben kulcsfiguraként elénk álló varázsló kukázó hajléktalan. Bastien (Ján Rusko) és Bastienne (Lucia Knotekova) a mai kor gyermeke (esőkabátban és gumicsizmában), a szerelmesek közé álló csábító „szőke nő” pedig a zenekar egyik hegedűse. Körülöttük pedig a szemét, amely a rövidke darab vége felé, amikor Bastien és Bastienne ismét egymásra talál, az Európai Unió zászlaját magára öltő Colas varázsigéire virágosa rétté változik – virágokkal díszített zöld posztót húznak rá a darab gyermekszereplői, ha úgy akarjuk, a jövő gyermekei.
A probléma megoldva: mindenki egymásra talál, az európai közösség pedig minden konfliktusra gyógyír – legalább is ezt az üzenetet hordozza a rendezői kép. Mozart idejében persze még szó sem volt az euroszkeptikusokról (mint ahogy ebben az előadásban sem). Sem arról, hogy a hallgatóságnak föl kellene készülnie valamennyi európai nyelvből, így a szlovákból is, amelyen az opera keretjátéka elhangzott…
