Kékszakállú, Gianni Schicchi vs. KERO©
Az operafesztivál hagyományos Bartók-estjének idén három főszereplője volt: Bartók Kékszakállúja, Puccini Gianni Schicchije és a rendező, Kerényi Miklós Gábor, aki az operákat színpadra állította − és aki kétszer kapott vastapsot a bemutatókért a darabok szereplőivel egyetemben. A művésznevét copyright-tal védő színházi emberrel, KERO©-val rendezési elveiről, de legfőképpen az általa szorgalmazott „népszínházi opera” fogalmáról beszélgettünk.
- Mindig olyan „harapós” kedvében van, mint azt a fesztiváli bemutatók előtt tapasztalhattuk?
- Mindig feszült vagyok…
Cser Krisztián, Rálik Szilvia (A Kékszakállú herceg vára)- Volt valami oka rá?
- A rendezés különleges tevékenység. Olyan új világot hozunk létre, ami korábban sosem volt. Ráveszünk sok embert arra, hogy az elképzelésünk szerint énekeljen, mozogjon, világítson... A legnagyobb titok azonban az, hogy rávesszük ezeket az embereket arra, hogy megnyíljon a lelkük, hogy saját magukból hozzáadjanak valamit a saját szerepükhöz, és így előbb-utóbb átvegyék a hatalmat az előadás fölött. Iszonyú sok feszültséggel teli folyamat, hogy egy adott előadásban ez a „hatalomátvétel” hogyan sikerül. Úgy működik-e a történet mindenkiben, ahogy annak működnie kell? A mostani Gianni Schicchi premieren például beragadt az ajtó, a Kékszakállúban az egyik ajtó elmozdult, egy duett pedig majdnem „szétesett”. Ezek természetes színpadi történések, e nélkül nincs színház. De mindezek tudatában is feszült vagyok azért, mert számomra létfontosságú, hogy az, amit csináltunk 2010. július 10-én, hatással van-e arra 4-500 emberre, akik végignézték a bemutatókat. Azért rendeztem meg ezeket az előadásokat, hogy eljussanak a közönséghez, és örömet okozzon azoknak is, akik közreműködtek benne – és ezen keresztül elégedett lessen a Teremtő is.
- Két, egymástól meglehetősen eltérő karakterű előadást, egy drámát és egy vígjátékot állított egymás mellé. Szerencsésnek találja ezt a párosítást?
- A kékszakállú nagyon mély és szélsőséges megfogalmazása, illetve a Gianni Schicchinek ez a fajta értelmezése – ami a maga módján szintén szélsőséges akart lenni, és keményen akart arról beszélni, milyenek vagyunk mi, emberek – tulajdonképpen a feszültség és a mélység szempontjából nem áll egymástól messze. Nyilván az egyik tragikus, a másik komikus karakterű mű, de a görög drámák korában is szatírjáték követte a drámát, és Shakespeare Hamletjében a drámai jelenet után ugyancsak a sírásók következnek, akik játszanak a koponyákkal…
- E szerint jó feloldásnak tartja Puccini vidámságát Bartók drámaiságához…
- Nem tudom, kell-e a feloldás, de szerintem jó ez a párosítás. A Gianni Schicchi alapvetően nem értéktelenebb mű a Kékszakállú herceg váránál. Ha igazán komolyan vesszük zeneileg, illetve a darab létezésében, ugyanolyan őrület mindkettő, még ha más-más oldalán állnak is a világnak.
Gianni Schicchi- Ön szerint miért van az, hogy a Kékszakállút Magyarországon szinte csak a miskolci operafesztiválon láthatja a közönség?
- Én olyan előadásra törekedtem, ami a közönségnek szól. Biztos vagyok abban, hogy ez az operafesztiváli előadás bármelyik vidéki színházban egy évben 15-20-szor eljátszható lenne bérletben. A közönség nem megy el róla, és ha egymásnak elmesélik, mit és hogyan láttak, ezt az előadást mások is szívesen megnézik. Nem az volt a célom, hogy kizárólag azoknak a kiművelt embereknek okozzak örömet, akik Bartók zenéjét oda-vissza ismerik. Kifejezetten arra törekedtem, hogy a rendezésem látványopera legyen, olyan, ami meg tudja szólítani az embereket. Úgy hiszem, hogy ez a 21. századi férfiaknak és nőknek izgalmas darab arról a harcról szól, amit egymással folytatunk. Arról, adunk-e elég időt a kapcsolatainkban arra, hogy megismerjük egymást, hogy a védőpáncélt ne tépjük le korán a barátainkról, szerelmeinkről.
