„Népszínházi opera"
- A fesztiváli rendezései kapcsán a „népszínházi opera” fogalmát használta egy interjúban. Mit ért ez alatt?
- Engem dühít a közönség nélküliség. Jómagam mindig arra törekedtem, hogy amit csinálok, azt sokan nézzék meg. Sosem az volt számomra fontos, hogy a barátok, az értelmiségiek és a kritikusok tapsoljanak, miközben a közönség elhagyja a nézőteret. Célom, hogy egy-egy általam rendezett előadás több szinten legyen élvezhető, és egy akadémiai tanár ugyanúgy megtalálja benne az örömét, mint egy ápolónő, aki a kórházból esik be a színházba. Az opera Verdi korában még rengeteg embernek okozott örömet – népszínház a legmagasabb fokon. Mára az opera ezt a státuszát elvesztette, és ez engem bánt. Én az operát a műfajok egyik legcsodálatosabbjának tartom. Hiszek abban, hogy olyan előadásokat kell és lehet csinálni, amelyek igazi zenés népszínházi események. Ma ez az egyetlen „műfaj”, amely fel tudja venni a harcot a kereskedelmi televíziókkal. Ezért hiszek a musicalben, az operettben, ami igazi hungarikum, és ezért hiszek abban is, hogy fontos operát játszani. Fontosak természetesen a vékony nézői rétegnek szóló kísérletek, mert a szellemi életet ezek viszik előre. De kell, hogy létezzenek „közönségcentrikus” operarendezések is.
- Ön szerint a Kékszakállún túl sok a misztikus máz?
- A Kékszakállút sokszor mélyértelmű, titokzatos operaként közelítik meg, és nem arra törekszenek, hogy mindenki számára arról a végtelen kemény harcról beszéljen, ami a férfiak és nők között dúl. Én ebben az előadásban ezt szerettem volna megmutatni.
- Rendezései meglehetősen impulzívak. Honnan merítette ehhez az „alapanyagot”?
- Bartók és Puccini adta. Azt gondolom, mindkettejük zenéje tele van erővel, extatikummal. Teljes intenzitással ráhangolódom a zeneszerzőre, és lehet, hogy fölerősítem az ő indulatait. Nyilvánvaló, hogy ebben az érzelmeim és a gondolkodásom egyfajta bonyolultsága is benne van.