Traviata – hűség a műhöz
Játszódik Párizsban és környékén, 1850 körül – ez áll a Verdi-opera, a Traviata librettójának elején. És így volt ez az Észt Nemzeti Opera miskolci vendégjátékán is . Verdi Traviatája azért volt újszerű a megírásakor, mert az opera születésének idején játszódott – a miskolci előadás korhű ruhái, az elegánsan nagyvilági báltermek világát idéző díszletek ezt az "akkori" hangulatot erősítették fel. A forgatható tükrök – amelyek hol a bálterem, hol Violetta lakásának falait jelezték – megsokszorozták a pompát, de Violetta magányát is.
TraviataA nagyvonalú színpadképek között játszódó észt Traviata a zene felől közelítette meg Verdi művét. Nem akart semmi mást, csak elmondani a kaméliás hölgy melodramatikus történetét, maximálisan igazodva ahhoz, amit Verdi a kottába, librettistája, Francesco Maria Piave pedig a szövegkönyvbe beleírt. Ma már nem egyszer a hagyományosnak mondott rendezések hökkentik meg az embert, hiszen a rendezői koncepciók hol zseniális, hol közhelyes és trendi, máskor erőltetett megvalósítása az általános, és ezek nem mindig találkoznak a közönség ízlésével. (Más kérdés, hogy van-e olyan, hogy „a” közönség, és hogy annak milyen az ízlése). Az előző napi Kékszakállú rendezése kapcsán Kerényi Miklós Gábor arról beszélt, hogy „közönségcentrikus” rendezésekre is szükség van. Nos, az észtek Traviatája ebbe a kategóriába tartozik – és a közönség hálás is volt ezért maximálisan. Az este a Violettát éneklő Aile Asszonyi-Braun, az Alfrédot alakító Dmitro Popov és az idősebbik Germont szerepében színre lépő Jassi Zahharov játékának köszönhetően marad leginkább emlékezetes.
A legszebb, leghitelesebb jelenet Violetta és az idősebbik Germont második felvonásbeli találkozása volt. Violetta szerelmének apja gorombán ront be az általa lenézett félvilági hölgy házába, aki azonban emberi nagyságával megváltoztatja a feldúlt és zord atya véleményét. A félszegen álló Violetta és az egész szabadtéri nyári színházat beéneklő Zahharov baritonja egyre finomabb fokozatokban közeledett egymáshoz. A minden teatralitás nélküli, a zene lélektani hatására hagyatkozó jelenetben valódi drámát láttunk. Az opera lényege: az énekesi teljesítmény és a színészi jelenlét egységére törekvés a szoprán és a bariton kettősében csúcsosodott ki. Ehhez képest Alfréd (Dmitro Popov) szélsőséges megnyilvánulásai – heves szerelemre lobbanása, Violetta pénzügyeinek rendbe télére tett felbuzdulásszerű akciója, szerelmének nagy nyilvánosság előtti megalázása – felszínesnek, Violetta és az apa között nagy tétre menő játszma díszleteként hatottak. Kevésbé hajlottam arra, hogy elhiggyem Alfréd heves indulatait, és megértsem, miért pont iránta érez – életében először – valódi és mély szerelmet Violetta. Vagy éppen ez volna a melodráma egyik kulcsa, hogy nem is kell mélyen keresni választ ezekre a kérdésekre, mert az érzelmek áradása mindent magával sodor…?
