Tüür operája és a Wallenberg-stációk
Tüür: Wallenberg– Egy olyan emberről szól Tüür operája, aki fokozatosan vált azonossá a missziójával, és aki – bár megcselekedte, amit kimért rá a sors – életében és halálában is szinte teljes mértékben ki volt szolgáltatva a hatalomnak. A küldetés bibliai jellegét erősíti az opera elején Jézus és a zsidók megjelenése, és amikor a németek után a szovjet hatalom is betör Budapestre, ahol Wallenberg a mentőakcióit végezte, Mózesként tárja szét a karját a fenyegető vörös lobogók előtt. Wallenberg belépett és beleszólt a nagy történelembe. A rendezésem egyik fontos vonulata: hogyan ébred rá valaki arra, hogy neki feladata van a világban?
– A másik vonulat pedig, hogy milyen az a világ, amelyben valaki beteljesíti a küldetését? Vagyis nem szűkítettem le a történetet a második világháborúra és azt követő évtizedekre. Nem arról akartam beszélni, hogy a nácik ki akarták irtani a zsidókat. Ennél általánosabban akartam megmutatni az emberellenesség működését, és azt, hogy mindig akadnak emberek, akik ezt a maguk módján megpróbálják megakadályozni. Nálam nincsenek nácik, Eichmann fekete ruhásai inkább egy utópisztikus sötét kor emberei, a szovjet hatalom operettes figurái nevetségesen gonosz pojácák. A diplomaták ironikus beállítása is ellensúlyozni kívánja, azt a tragikus sorsot, ami Wallenbergnek osztályrészül jutott. A világ túllépett ugyanis rajta: Eichmann beteljesítette a feladatát, Wallenberg pedig eltűnik a Gulágon – máig nem tudjuk pontosan hol és mikor. De még ez sem elég: megkezdődik Wallenberg kifosztása: amíg az igazi Wallenberg a Gulagon elpusztul, már épül a Wallenberg-brand. Vagyis megfosztják a személyt a maga történetétől, sorsától, hősiességétől – ezért lett Wallenberg 2. nálam egy Elvis-imitátor, aki a hős sorsából showt és üzletet csinál. És ezért áll – már nem egyenruhában, csupán feketében – Eichmann alakja Ronald Reagen mögött, amikor a tiszteletbeli állampolgárságot adományoz Wallenbergnek. A diplomaták cinikus cselszövése, és a hatalmukat rosszra használók pedig mindig megtalálják a maguk útját a legfelsőbb körökhöz.
– Az utolsó képben Mickey Mouse-ok és matrjoska babák járják haláltáncukat, amihez a Wallenberg-mítosz szolgáltatja a zenét. Az egyéni helytállás történetét meghamisítják, kisajátítják, a lényegét elhazudják – és ebben egykutya a szovjet hatalom, amely eltüntette, és az amerikai mosolyvilág, amely kitüntette a hőst. Marad a brand, amely mögül hiányzik az ember, a sors.
