Lukrécia meggyalázásaA Gerai Állami Színház 2009-ben nagy szakmai és közönség sikert aratott – remek zenei teljesítményt adó, erős rendezői víziót mutató – Wozzeck-előadása után kiemelt figyelem övezte a Lukrécia meggyalázása című Britten-remekmű bemutatóját. A vasárnapi estét záró Csajkovszkij-balett, A hattyúk tava pedig lassan az Operafesztivál törzsdarabjának számít: 2004-ben és 2008-ban, a Csajkovszkij és a Szlávok tematika miatt is kihagyhatatlan volt. Ez a „balettslágerek” sorát tartalmazó mű az európai áttekintésből sem hiányozhatott. A miskolci zsinagógában kora este Perényi Miklós gordonkaművész adott koncertet fia, Perényi Benjámin zongorakíséretével.
A trauma utáni csendes remény
A 2009-es „Bartók + Bécs” egyik meglepetése volt Berg Wozzeckje a Gerai Állami Színház előadásában (írás a 2009-es Fesztiválnaplóban ») Rendezője az a Mattias Oldag volt, aki az idei Lukréciát is jegyzi. Az előadás a Kammeroper Schloss Rheinsberg fesztiváljával közös produkció: a húsz éves fesztivál frissen végzett vagy még tanulmányaikat végző énekesek számára fontos bemutatkozási lehetőség. Az itt létrejövő operaelőadások azonban nem holmi work-shopok alkalmi bemutatását jelentik – a Lukrécia a gerai színház repertoárjának szerves része.
Lukrécia: Solgerd IsalvA Lukréciát alakító Solgerd Isalv az előadás után a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházának színpadi bejáratánál többek között Kovalik Balázs, a Magyar Állami Operaház művészeti igazgatójának és Mesterházi Máté zenekritikusnak a gratulációit fogadta. A lelkes miskolci fogadtatásnak rendkívül örülő és végletesen kimerült, 1982-es születésű svéd operaénekest egy gyors interjúra kértük az előadás után.
– A színpad bal oldalán látható Benjamin Britten portréja. Mindig figyeli a mester az előadást, vagy ez csak a miskolci vendégjátékon volt így?
– A portré a színpadkép szerves része. A rendező, Matthias Oldag úgy vélte, fontos, hogy végig látható legyen a mélyen vallásos Britten arcképe, és ott álljon rajta az évszám is, amikor a mű született: 1946. A szelíd, mégis átható pillantású tekintet, akár maga a mű, a reménybe vetett hit fontosságára figyelmeztet. Arra a mélyen megélt – nem is találom a pontos kifejezést – segítségre, amit a művész és a műve jelent nekünk alkotóknak és a közönségnek.
– Az előadás ereje rendkívüli visszafogottságában rejlik. A háttérben vihar csavarta magasfeszültségű vezetékek vasszerkezetét látjuk, amely felett madarak repülnek – a pusztítás baljóslatú látképe. Pár színpadi kelléket használnak csupán. A katonák jelmeze fekete, terepszínű, a nőké fehér. Ehhez rendkívül illik a szinte eszköztelen játékmód. Milyen instrukciókkal látta el a rendező?
– Oldag nagyon személyre szabott rendezői módszerrel dolgozik. Engedte, hogy a saját Lukréciámat valósítsam meg, de mindenkinek segített, hogy megtalálja a maga helyét a közös játékban. Egyszerűségre kért bennünket, és erőteljes szelídséggel tisztogatta a játékunkat. Ez a játékmód egyébként is közel áll hozzám. Azt gondolom, hogy játszani csak visszafogottan lehet. Ez alatt azt értem, hogy nincs szükség nagy gesztusokra, mert ha külső eszközökkel próbálom meg kifejezni egy figura érzelmeit, akkor elvész a belső erő. Különösen igaz ez egy olyan „halk” mű esetében, amilyen Britten operája: Lukrécia magában vívódva éli meg a szégyenét. A kihívás természetesen éppen az, hogy ha – leegyszerűsítve persze – csak állok és énekelek, és így hagyom belül megtörténni a dolgokat, akkor az mennyire érzékelhető a nézők számára.
– Nehogy bárki azt higgye, hogy „leszúrt lábú” operaénekesi gyakorlatról beszél. A nagy gesztusok szerencsére hiányoznak, a színészi jelenlét erejét viszont nagyon is érezni, és vannak rendkívül dinamikus pillanatok is. Ilyen például Lukrécia megerőszakolása, amikor szabályszerű birkózás folyik, miközben énekelni is kell…
– A játék közben ügyelni kell arra, hogy az ember szépen
énekeljen, de sokszor nem ez a fontos. Mindinkább az, hogy a játék érvényes
és hiteles legyen, mert azt diktálja a zene, és azt erősíti fel az ének. Amikor a megerőszakolás történik, teljes erőmből sikítok. Mi mást tehetne ilyen helyzetben egy nő?
– Britten operája az ókori Rómában játszódik. A várost leigázó vad etruszkok vezére megerőszakolja az elkorcsosult világban az erényét és szerelemi hűségét féltve őrző asszonyt, Lukréciát. Oldag rendezése sem az ókori vonalat nem követi, sem a második világháborút nem idézi meg. Általános érvénnyel szól arról, milyen a pusztítás, amit az ember maga visz véghez. Mégsem sötét az előadás, és a remény motívumára sem játszik rá azzal, hogy alapvetően világos színek a jellemezők.
– Sem nem sötét, se nem világos, hanem őszinte az előadás. Mert arról szól, hogy tovább kell élni. És vannak pillanatok egy ember életében, amikor éppen az öngyilkosság mentheti meg – így kell fogalmaznom – a nagybetűs EMBERT attól, hogy a bűnnel, vagy annak az árnyával együtt éljen tovább. Miután Lukrécia férje megtudja, hogy az etruszk vezér megerőszakolta az asszonyát, azt mondja: csak az örökkévalóságot látom a szemedben, és könnyeket, amelyeknek nincs árnyéka. De Lukrécia mélyen megélt fájdalmában is tudja, hogy semmit nem lehet elfelejteni, meg nem történtté tenni. Egy nagyon fiatal nő kétségbeesése ez, aki még mást várt az élettől, attól a férfitől, akitől a háború pusztítása, a gyalázatos erkölcsök közepette is tiszta szerelemet remélhetett.
– Hogyan fogad egy alig százezres kisváros, amilyen a thüringiai Gera, egy fiatal énekesek által előadott modern operát?
– Volt alkalmunk találkozni egy beszélgetésen a közönséggel, és a legtöbben a már említett őszinteséget emelték ki. Ez megerősített mindannyiunkat abban, hogy az elképzelés működik. Azt tudni kell, hogy „otthon” (azért mondom idézőjelesen, mert mi énekesek mind vendégek vagyunk Gerában) nagyon kis térben játsszuk ezt a kamaraoperát. Nincs zenekari árok, a zenészek is színen vannak. A közönség karnyújtásnyira ül tőlünk. Ez nagyon intenzívvé teszi a színpad és a közönség kapcsolatát. Ilyen helyzetben könnyen lelepleződik minden trükk. Ezért nagy öröm, hogy a nézők az őszinteséget hangsúlyozták.
*
„Ha az ember átadja magát a zenének, megdöbbentő, hogy Britten milyen áhítattal és milyen mélyen megélt gyásszal szól 1946-ban a szörnyű háborúban elpusztított Európáról. Nem tanárosan felemet mutatóujjal figyelmeztet, hanem költőien fogalmazza meg a gondolatait erről a traumáról. Ez az, ami igazán megérinti az embert” – olvasható Matthias Oldag rendező egyik nyilatkozatában.
Politika és szerelem – kritika az előadásról »
A hattyúk tava – balettslágerek újszerűen
Jattyúk tava a Kassai Állami Színház előadásábanA hattyúk tava lassan az Operafesztivál törzsdarabjának számít. A 2004-es és a 2008-as fesztiválon is láthattuk, az előbbin Csajkovszkij, az utóbbin a szláv tematika miatt volt kihagyhatatlan. Ez a „balettslágerek” sorát tartalmazó mű az európai áttekintésből sem hiányozhatott.
Az, hogy a „Bartók + Európa 2010” közönsége is láthatja a 19. századi klasszikus orosz balettek legkiválóbb alkotásaként számon tartott művet, csak viszonylag későn derült ki. Az eredeti tervek szerint ugyanis a Kassai Állami Színház Bartók balettjével, A fából faragott királyfijával vendégszerepelt volna a fesztiválon. Az elnyert támogatások kifizetésének késése miatt a szlovák fél úgy döntött, hogy lemondja a produkciót. A Fából faragott helyett a kassaiak régebbi előadását, A hattyúk tavát ajánlották – végül ezzel vendégszerepeltek a miskolci Nyári Színházban.
Orosz népmese alapján született Csajkovszkij első balettje, ami – bármilyen hihetetlen is ma már – először, 1877-ben, nem aratott nagy sikert, amiért elsősorban a koreográfiát okolták. Marius Petipa és Lev Ivanov tizenhat évvel később született munkája azonban máig meghatározza A hattyúk tava színpadi életét. Ennek nemcsak kultúrtörténeti szempontból lehet jelentősége, hanem azért is, mert nagymértékben tiszteli ezt Marilena Halászovci és Andrej Halászovci kassai koreográfiája is. Ondrej Soth rendezése azonban így is az újszerű értelmezések közé tartozik.
A balettrepertoár legköltőibb darabjaként emlegetett műben most helyet kap az emberi gonoszság: az udvari bolond (Mykhailo Novikov) szórakoztató kedvessége csak álca, valójában a herceg ellen dolgozó gonosz cselszövő. Az ő és a fekete lovag-varázsló (Maksym Sklyar) ármányának esik áldozatul az ifjú (Sergii Iegorov) és szerelme (Yuliya Chemitova) – akik hiába győzik le a varázslót, a leány-hattyúk végül hattyúként úsznak tova a tavon…
A hagyománytisztelet és a modern megoldások kettősége mutatkozik meg a jelmezekben és a díszletekben is. Az előbbiek sorából természetesen nem hiányozhat a hattyúk fehér tütüje, de az udvar népe és a mulatságra érkező külföldi vendégek öltözékének színe és formája is világosan beszél hovatartozásukról.
Díszlet viszont valójában nincs. A második felvonás magas trónszéke sem annyira a királyi pár rangjának ad hangsúlyt – mint inkább a bolond eszeveszett kárörvendésének… A teret a barokk színházat idéző, perspektivikus „festett” díszletfalak határozzák meg – festés helyett azonban itt vetítve látjuk a palota merev belső tereit, a kertet a „működő” szökőkúttal, a hullámzó tavat. A technika ad lehetőséget az álomszerű képek megidézésére, és végezetül az immár nagyon is valós hattyúk megmutatására is.
Zene + elmélet
Mauro TrombettaAz operaénekesek műhelymunkájába is bepillanthatott a fesztiválközönség. Mauro Trombetta, a Római Operaház volt művészeti igazgatója, a Reggio Emilia-i Konzervatórium énekprofesszora az éneklés mesterségéről tartott előadást, majd nyilvános mesterkurzust.
„Az nem úgy van, hogy csettintünk egyet, és már tudunk is énekelni. Az ember agya irányít, de a teste énekel. Ezért tökéletes technikai tudásra van szükség. És persze tehetségre. Ám ahhoz, hogy igazán eredeti és nagy hang szülessen, a tehetség és a tökéletes énektudás mellé kell még valami: a személyiség ereje” – magyarázta Mauro Trombetta, miközben a közönség elé lépő fiatal énekesek egy-egy ária előadását illette segítő kritikával, és maga is megmutatta, mi is a különbség ének és ének között.
A Perényiek
Perényi MiklósPerényi Miklós gordonkaművész fiával, Perényi Benjáminnal adott közös koncertet a miskolci zsinagógában.
Előadásukban Bartók Béla: Zongoraszonátáját, Ludwig van Beethoven: A-dúr zongoraszonátáját, Kodály Zoltán: Szólószonáta gordonkára, valamint Claude Debussy: d-moll gordonka és zongora szonátáját hallhatta a közönség.
