Mahleri melankólia
Polgár László„Az énekesi a pályának a szépsége – és egyben nehézsége –, hogy minden előadás megmérettetés. A közönséget mindig el kell tudni varázsolni, bárhol lépjen is föl az ember” – fogalmaz Polgár László, aki a miskolci operafesztivál felkérésére adta elő Gustav Mahler Egy vándorlegény dalai című dalciklusát. A művet először Miskolcon éneklő Polgár Lászlóval a zenekari próbák idején beszélgettünk.
–Tudatos választás, hogy a tavalyi Schubert-estje után 2010-ben Mahler került sorra?
– Tudatos és átgondolt választás volt, de nem az enyém, hanem az operafesztivál igazgatójáé, Bátor Tamásé. Nagyon örültem neki, ahogy minden komoly feladatnak.
– Schubert Téli utazása és Mahler Egy vándorlegény dalai című dalciklusa között sokan párhuzamokat vélnek felfedezni. Ön előadóként hogyan vélekedik erről?
– Mindkettő a be nem teljesült szerelemről szól, azzal a különbséggel, hogy az egyik egy vándorlás stációit mutatja be, míg a másik egy lelki utat jár végig, körülbelül úgy, mint ahogy azt Karinthy az Utazás a koponyám körül című művében megírta. A Mahler-mű rettenetesen nehéz, erőteljes koncentrációt igényel, és sok erőt kiszív belőlem. A zenekar pedig hol segít, hol ellenem van – ahogy azt a szerző megkívánta.
– Énektechnikai szempontból nehéz Mahler, vagy azért, mert nagy lelki erőt kíván az énekestől?
A Miskolci Szimfonikus Zenekar– Minden éneklés fölvet technikai nehézségeket. Mahler esetében mégis az a lényeg, hogy megtaláljam a rá olyan nagyon jellemző melankóliát. Az Egy vándorlegény dalai pedig különösen melankolikus. Ha nem lenne bennem fogékonyság az ilyesféle hangulatra, színészként akkor is el kellene tudnom játszani.
– Milyen ívet jár be az ön vándorlegénye?
– Azzal kezdődik a mű, hogy a kedvese mással lép házasságra. Bárhová is jut el a végén, ez a történet nincs lezárva, a kérdés nyitott marad: „Végül minden jó lesz, minden jó lesz, a szerelem, a fájdalom, a világ és az álom.” A zenei befejezés hasonló a Schubert Téli utazásában szereplő kíntornás utolsó dallamaihoz: mollban záródik le, a moll hangnem pedig soha nem pozitív kicsengésű véget jelez, ott bújkál benne valami meg nem válaszolt kérdés. Könyvtárnyi irodalom szól például arról, miért zárul mollban Mozart Donna Annájának első áriája.
– Az Egy vándorlegény dalaival itt, a fesztiválon debütál. A darab tizennyolc percnyi színpadi jelenlétet kíván, ennyi idő alatt kell mindazt érzékeltetni, ami a mű mondanivalója…
– Az igazság az, hogy éneklés közben elfelejtem, ki ül a nézőtéren. Akkor és ott, abban a pillanatban önmagamnak énekelek. Ha az elvárásaimnak megfelelek, gondolom, a közönségnek is megfelelek, mert a saját mércém igen magas. Egyébként úgy szoktam fogalmazni, hogy én alkalmazott művész vagyok. Mindig úgy kell énekelnem, ahogy nekem dirigálnak. A miskolci szimfonikusok karmesterében, Kovács Lászlóban nagyon érzékeny, kellemes partnerre találtam. Érzi, mit szeretnék, és én is érzem, hogy ő mit szeretne. Úgy vélem, ha Mahler melankóliáját vissza tudom, vissza tudjuk adni, nyert ügyünk van.
