Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (Kékszakállú: Palerdi András, Judit: Rost Andrea)A szimfonikus költészet és az opera találkozott a Nyári Színházban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar előadásán: a fényfestéssel kísért Prometheus és a színpadra ültetett zenészek között megjelenített Kékszakállú-produkcióban. A Szent István téren az Ezrek operája beavató előadása után a Miskolc Big Band állt a színpadra. A Musiciens Libres együttes KORok és TÁRSaink hangversenyét a délutánra beköszöntött esős időjárás a Miskolci Galériából még idejében a Kamaraszínházba „száműzte”, így este csak a Hamar Zsolt vezette szimfonikusoknak és a szólistáknak (Rost Andrea és Palerdi András) kellett megküzdeniük az elemekkel, a Nyári Színház nézőterének tetején a bartóki tempókat és pianókat figyelmen kívül hagyó, más-más ütemet kopogó esőcseppekkel.
Parasztbecsület – a beavatás
Társasutazásra hívta a napfényes Szicíliába Hábetler András a Szent István tér közönségét az ez évi Ezrek operája, a Parasztbecsület beavató előadásán. Társaság bőven akadt, kint volt az egész „falu” fent is, lent is – tehát a színpadon és a téren, ahol már jó állóhelyet is nehéz volt kifogni, de (nem hivatalos) ülőhelyet csak olyat, ahonnan hallani ugyan lehetett, de látni nem. Márpedig a „társasutazáshoz” hozzátartozott a látvány is: minden szereplő színes pólóban feszített a színpadon, és a mulatozásos jelenetben táncosok is bővítették az élményt.
Mascagni remekműve nemcsak az 1880-as év húsvét vasárnapjára, egy szicíliai faluba utaztat – hanem bárhová. A téma ugyanis mindig mindenhol aktuális, és bár lehet, hogy más-más megoldások születnek, a megélt érzelmi viharok biztosan ugyanazok. Mi más lehetne ez az örökérvényű, drámai téma, mint a szerelem? Csak ez képes még az időnként kitörő szicíliai vulkánoknál is sötétebbre festeni az eget...
De kövessük tovább Hábetler Andrást – az operaénekes-rendező évek óta házigazdája a beavatóknak –, és nézzünk bele egy kicsit a történetbe! Ebben van egy katonának elvitt fiú, egy őt meg nem váró lány, a férje, aki a darab elején még nem tudja, hogy újra fellobbant a régi láng – és a visszatért fiú új szerelme, aki elmondja ezt a férjnek... A konfliktus teljes – itt következik a híres Intermezzo. Ezt a nemrégiben Budapesten, egy dél-koreai csoport dunai hajókirándulásán történt tragédia, a Hableány-baleset áldozatainak ajánlották a beavatón. Ahogy a mesélő fogalmazott: Miskolc dél-koreai testvérvárosa, Asan kórusának jelenléte emlékeztet mindenkit, hogy az élet bizony drámaibb minden drámánál...
Pedig a Parasztbecsületben benne van az a szenvedély és dráma, ami csak belefér egy operába. Nem véletlenül vált slágerré számos kórusa, áriája! A neves szólisták, a nagy létszámú kórus és a különleges helyszín, a Kálvária-domb pedig valóban megismételhetetlen élmény ígér (színlap »). Ráadásul a késői kezdés sem kell, hogy elriasszon bárkit, hiszen az opera egyfelvonásos. Ezt Hábetler András az erényei közé sorolta, de csak a vicc kedvéért. A beavató alapján valószínű, hogy a pénteki előadás végén sokan érzik majd úgy: milyen kár, hogy csak ennyi volt!
Prometheus és Kékszakállú találkozása
Nem fogadta kegyeibe az időjárás a Bartók–Szkrjabin-est közönségét és előadóit a Nyári Színházban. A Prometheus: A tűz költeménye széles zenei íveinek hangzását még zavartalanul élvezhette a hallgatóság, ám A kékszakállú herceg vára előadása közben eleredő eső illetlen hanghatásokkal dúsította fel Bartók muzsikáját.
A 
Alekszandr Szkrjabin: Prometheus: A tűz költeménye (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, zongora: Báll Dávid)Hamar Zsolt vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar és az opera szólistái, Rost Andrea és Palerdi András mindezek ellenére állta a kihívást, és a maguk profizmusával figyelmen kívül tudták hagyni a zavaró tényezőket. Közönségüknek azonban erősen fülelni kellett arra, hogy különbséget tegyen a pianókat szétkopogó esőcseppek és a zenekar felől érkező hangok között. Mindezek ellenére nem volt miért elsiratni a produkciót.
Alekszandr Szkrjabin különc zeneszerző volt. Híve a teozófiának, az okkult tanok tudományának, amely az ember számára közvetlenül nem hozzáférhető tudás létét feltételezi, amit csak eksztatikus állapotban képes felfogni a spirituális tudat. Ráadásul szinesztéziás, ami viszont egy olyan mentális jelenség, amelyben az egyik érzékszerv által keltett benyomás automatikusan aktivál egy másik érzetet. Nála ez a színek és a zenei hangok összekapcsolását jelentette, amely a Prometheus: A tűz költeménye művében meg is jelenik. Szkrjabin egy színorgonára írt konkrét színkört képzelt el a mű „illusztrálásaként”, amit előadás közben a közönség elé vetítenek.
A Nemzeti Filharmonikusok produkciója hátterének látványvilága ezért is színekből építkezett. Sőt, valóságos „színkoncertet” komponált Bányai Tamás világítástervező a zenekar és a nőzőtér köré. A villódzó, váltakozó színek igyekeztek ábrázolni Szkrjabin zenei verssorainak hangulatát, amit a zenekari állások és a zongorán közreműködő Báll Dávid rajzolt hangokból a hallgatóság elé.
Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára (Palerdi András, Rost Andrea és a kermester-rendező:Hamar Zsolt)A szünet után következő, A kékszakállú herceg vára előadása elé nagy várakozással tekintett a közönség. Egyrészt, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Kocsis Zoltán főzeneigazgatósága alatt a Bartók-művek legavatottabb hazai tolmácsolója lett, ők kezdték el az életmű újrakiadását. Másrészt, az idei fesztiválra készült előadás rendezője az együttes jelenlegi főzeneigazgatója, Hamar Zsolt Liszt-díjas karmester, aki már a bemutatót megelőzően egyértelművé tette: számára „az opera nem megzenésített librettó”. (interjúnk Hamar Zsolttal ») Tartotta is magát ehhez a meggyőződéséhez, és díszletek helyett inkább a világítás súlyponti elhelyezésével adott keretet a két szólista játékának.
Biztosra ment: sokat tapasztalt profikra bízta az énekesi-színészi játékot. Rost Andrea és Palerdi András kettősében nem is csalódott a közönség. Olyan mimikával, gesztusokkal, és a magabiztos énektudásra alapozott színpadi játékkal varázsolták az üres színpadra Bartók művét, hogy érezhettük: mi most mindannyian Kékszakállú várában vagyunk, amelynek ajtói ott nyílnak meg sorra a színpadon ülő zenekari muzsikusok között. A szólisták bejátszották a laikus számára bejátszhatatlannak tűnő teret, s felhasználták mindazokat a tárgyi eszközöket (pl. a Szkrjabin-mű előadásából a színpad elején otthagyott fekete versenyzongorát), amik hitelesen szolgálták Bartók operáját. És bár a nézőtér tetőzetén az eső egyfolytában kopogott, a zene, a színpad (kint-e vagy bent?) és az előadók magukkal ragadták a publikumot. (színlap »)
