Albin Fries Norája meghódította a Bartók Pluszt: a fesztivál 2018-as operaíró versenyén első helyezett opera ősbemutatóját szűnni nem akaró tapssal, állva ünnepelte a közönség a Nagyszínházban. A Miskolci Dixieland Band koncertjén Malek Andrea volt a vendég a Szent István téren, ahol a Destination Brass, majd pajzán vásári játékkal Fabók Mancsi Bábszínháza is fellépett. Az Erzsébet téri színpadon Szörényi-dalokat adott elő Varga Andrea, Füvessy Norbert és Vízi Viktor.
Albin Fries: Nora
Ha hihetünk a Bartók Plusz operalátogató fesztiválközönségének, és a Nora előadása közben fel-felhangzó, majd az előadás végén „standing ovation”-ba átforduló tapsviharnak, jól döntött a fesztivál 2018-as operaíró versenyének zsűrije. Olyan művet választottak a közel kéttucatnyi beérkezett pályamunkából, amely képes megszólítani a közönséget. (Hogy „népopera” lesz-e belőle, az természetesen más kérdés. A verseny tavaly decemberi döntője után Kesselyák Gergely fesztiváligazgató úgy nyilatkozott, hogy legszívesebben mind a négy döntőbe jutott művet bemutatná a fesztiválon, csakhogy erre a versenyszabályok szerint nincs lehetőség. (beszámolónk a verseny döntőjéről »)
A lényeg: az újdonságokra fogékony publikum előtt egy (minden bizonnyal) ismeretlen szerző ismeretlen műve mutatkozhatott be. Nem kis elismerést kiváltva.
A Nora cselekménye röviden:
Az első nagy gazdasági világválság idején egy Galíciából az Újvilágba induló csapat, köztük a kezdő zeneszerző Arthur Sonnenfels rövid időre megáll Bécsben. Arthur itt találkozik Norával, egymásba szeretnek és együtt töltenek néhány éjszakát. Az ifjú „jegyajándékot” ad a lánynak, ígéri, hogy visszatér hozzá, majd másnap útnak indul Brazília felé.
Évtizedekkel később: Sonnenfels ünnepelt zeneszerző, aki sikerei ellenére lélekben magányos. A Bécsbe írt levelei visszhangtalanok maradnak, mígnem Nora szülei közlik vele, hogy a lány férjhez ment, és mint tisztességes asszonyt, ne zaklassa tovább szerelmével. A 20. századelő charleston-világában Sonnenfels nem találja a helyét, sem a szerelmet, sem azt a harmóniát, ami zenéjét teljessé tenné.
A zeneszerző 20 év múltán visszatér Bécsbe, ahol találkozik egy lánnyal, Desirée-vel, akinek arcvonásaiban Norára ismer. A már kiégett zeneszerző szívrohamot kap. Az anyját éppen eltemető Desirée hazakíséri, majd párbeszédükből kiderül: Desirée Nora és Sonnenfels közös gyermeke. A halálosan beteg Arthurban e találkozás nyomán felsejlik a mindig is keresett zenei harmónia, de annak lejegyzésére már nem marad ideje. Meghal.
Albin Fries, a Nora szerzője bevallása szerint tudatosan nyúlt ehhez a szomorú, romantikus, 20. század eleji történethez és Miriam Mollard librettójához. (interjúnk Albin Fries-zel ») Kortárs zeneszerzőként mintha szamárfület akart volna mutatni a 21. századnak, ahol az olyasféle „banalitás”, mint a sírig tartó szerelem témája már nem igazán ér meg annyit, hogy a színpadon köszönjön ránk vissza. Számára azonban a melodikus zenében és a már-már pátosszal teli történetben jeleníthetőek meg azok a szoros emberi kötődések, amiknek fontosságáról napjainkban mintha egyre gyakrabban megfeledkeznénk. Az életszemlélet ilyesféle változásának sodrásában azonban itt egy szerző, aki arra figyelmeztet: ne féljünk kimutatni az érzelmeinket, ne féljünk egy pillanatra hátrébb lépni a nyomasztóan ránk telepedő trendektől, a mainstream világától. Attól igenis el lehet szakadni, legfeljebb nem leszünk sikeresek. A boldogság viszont elérhető közelségbe kerül.
Lehet a 21. században (közönség)siker a romantika? A Norának meghozta ezt Miskolcon Anger Ferenc rendezése. Filmszerűen váltogatott idősíkokból épült dramaturgiai keretben bontakozott ki a cselekmény, finoman érzékeltetve a közeli és a távoli múlt között feszülő áthidalhatatlan távolságot: vetített háttérrel jelezve a visszaforgatott időt, az egymásra találás szerelmi jelenetét, a zeneszerzés kínjait, a szerelmesek eltávolodását. A fiatal, tetterős Sonnenfels (Valentina Pluzsnyikova) és a beérkezett, de kiégett muzsikus (Pedro Velázquez Díaz) élethelyzetének különbségét. Ezek a filmes pillanatok emlékeztették a felvonások szünetéről visszaérkező nézőt arra, hol zárult és hol folytatódik a történet.
A rendező és a díszlettervező (Zöldi Z. Gergely) megóvta attól a szerzőt, hogy giccsbe hajló, harmadik vonalas „hollywoodi” produkció váljon a darabjából. De így tettek az előadás közreműködői is, akik kellő empátiával és visszafogottsággal alakították szerepüket, koncentrálva inkább az opera zenei megformálására, mint a túlzásokra is lehetőséget adó színészi alakításra. Értő együttműködő partnerre találtak ebben a darab karmesterében, Cser Ádámban és a Miskolci Szimfonikus Zenekar zenészeiben.
Hogy „népopera” lesz-e a Nora? A jövőbe nem látunk. De hogy egy szép, szerethető, érthető, harmonikus darabot írt Albin Fries, ebben a fesztiválelőadás fogadtatását megtapasztalva biztosak lehetünk. (színlap ») Abban is, hogy a zeneszerző legújabb műve, a Grimm-mese alapján készült Persinett bemutatója karácsonykor lesz a Bécsi Állami Operaházban. Már árulják rá a jegyeket...)
