Gaston RiveroGaston Rivero uruguayi születésű tenor december 9-én és december 15-én lép fel a Miskolci Bartók Plusz Operafesztivál adventi gálaestjén a Miskolci Nemzeti Színházban és a Zeneakadémián. A művész élete minden irónia nélkül egy dél-amerikai szappanoperára hasonlít. A nélkülözéssel, diktatúrával, Broadwayjel, egy különleges Stradivari-hangszer történetével és kemény munkával fűszerezett sikertörténetet azonban az élet írta. A művésszel készült interjúnkban gyermekkoráról, álmairól, első felkéréséről és későbbi sikerének titkáról beszélgettünk. (Megjelent a fidelio.hu-n.)
- Montevideóban született 1978-ban, de úgy tudom családja ekkor már hosszú évek óta Argentínában élt. Mi történt?
- Igen, édesapám operaénekes volt a Buenos Aires-i Teatro Colónban, ezért a szüleim, akik egyébként uruguayiak, valóban ott éltek, annak ellenére, hogy a hetvenes évek végén nagyon rossz volt Argentínában a közbiztonság és az életkörülmények. Több mint harmincezer ember, köztük újszülött csecsemők tűntek el nyomtalanul azokban az években. A szüleim úgy döntöttek, hogy nekem, és több testvéremnek is a szomszédos Uruguayban kell a világra jönnünk. Ennek köszönhető, hogy vannak argentin és uruguayi családtagjaink is, akikkel, mivel a két ország kultúrája igen hasonló, és a nyelv is ugyanaz, nagyon jól kijövünk az élet minden területén, kivéve, ha a nemzeti focicsapatnak kell szurkolni.
- Édesapján kívül a család több kiváló zenésszel is büszkélkedhet. Milyen emlékei vannak?
- Édesapám révén, aki a hatvanas évek óta énekelt a Buenos Aires-i dalszínháznál, rengeteg olyan archív felvétel van a család birtokában, ahol még ő énekel például A trubadúrban, a Pillangókisasszonyban, vagy az Álarcosbálban. Van egy Beethoven IX. szimfónia lemezem is, ahol még Piero Gamba dirigálta a zenekart. Ezekre nagyon büszke vagyok. A zene része volt az életünknek, a bátyám trombitásként kezdte, az egyik nővérem pedig évekig tanult zongorázni, de a legismertebb zenészek egyike a családban a nagybátyám volt. Michelangelo Veltri karmesterként működött és olyan énekesekkel készített felvételt, mint Alfredo Kraus, de közeli barátja volt annak az Eugene Kohnnak is, aki később az én tanárom lett New Yorkban. Személyesen sosem ismerhettem, de az apámmal nagyon sokat dolgoztak együtt Buenos Airesben. A másik nagyszerű muzsikus a nagyapám volt, Ramon Olivera, aki Dél-Amerika számos zenekarában játszott koncertmesteri poszton az 1930-as évektől egészen a ’70-es évekig, köztük a montevideói Teatro Solisban. A karrierjében a II. világháború miatt kellett néhány év szünetet tartania, amikor francia közvetítéssel az európai frontra hívták. Amikor visszatért, a nagybátyjától örökölt egy valódi Stradivari-hangszert, aki korábban német zongorista felesége révén jutott a hegedűhöz. Őszintén szólva soha nem láttam senkit, aki olyan magas szinten művelte volna a hangszerét mint ő. Élete végén újra megnősült, ami miatt a családnak sajnos le kellett mondani a hangszerről. Ez egy hatalmas veszteség volt, ami a hangszer eszmei értékét illeti. Úgy, gondolom, hogy ennek a hegedűnek a családban kellett volna maradni addig, amíg nem születik egy családtag, aki megérdemelten ki tudta volna használni a hangszer adottságait.
- Ilyen családi háttérrel a kezdetektől egyértelmű volt, hogy zenész, sőt énekes lesz?
- Mindenképpen. Az egyetlen időszak, amikor máshogy képzeltem el az életemet hatéves koromban volt, akkor detektív, vagy kriminológus szerettem volna lenni, de ezt a gondolati kalandozást leszámítva mindig is az opera volt életem és még ma is az. Tizenegy éves korom óta érzek különleges vonzódást Puccini operáihoz, ettől kezdve naponta legalább egy órát hallgattam operafelvételeket, tizennégy évesen pedig zenei középiskolába mentem. Soha nem bizonytalanodtam el, egyetlen pillanatra sem. Tudtam, hogy tenor énekes akarok lenni és operákat énekelni, mindent megtettem annak érdekében, hogy ez az álom valóra váljon. Sok mindennel meg kellett küzdenem, köztük a párom szüleivel is, akik úgy gondolták, hogy ez csak egy hobbi, és különben is, ki látott még olyat, hogy az éneklésből meg lehet élni?
- Karrierje nehezen indult be, ideje és energiája nagy részét a megélhetésre kellett fordítania. Hogyan alakult az első igazi felkérése?
- Tizennyolc évesen hagytam ott a szülői házat, minden tartalékomat arra fordítottam, hogy egy lakást vegyek magamnak, aminek az lett az eredménye, hogy el kellett kezdenem fizetni a jelzáloghitelt, ami a bevételeim több mint kétharmadát elvitte. Négy éven keresztül dolgoztam egy ügyvédi irodában asszisztensként. Minden nap reggel nyolctól este nyolcig az ügyvédek munkáját segítettem, papírokat hurcoltam, bíróságokra mentem és könyvelőről könyvelőre jártam. Egyetlen szerencsém volt, hogy közel volt a zeneiskola, így esténként be tudtam menni gyakorolni és a tanulmányaimmal foglalkozni. Hétvégenként operett-szerepeket vállaltam egy kis, pár száz fős Buenos Aires-i színházban. Nagyon keveset kerestem, de legalább gyakorolhattam a színpadi, előadóművészi hivatást. A lehetőségeim akkor kezdtek kitárulkozni, amikor New Yorkba érkeztem. A Broadwayen kezdtem dolgozni, amivel már kerestem annyit, hogy fedezni tudjam a kiadásaimat, rendezzem a lakáshitelem, és még énekórákat is tudtam venni. Nagyon hálás vagyok Baz Luhrmann filmrendezőnek, aki beválogatott egy Bohémélet produkcióba. Azt hiszem innen tudott elindulni a karrierem.
- A Broadway szinte minden előnyét és hátrányát megtapasztalta. Többet szeretett volna elérni?
- Belépni a Broadwayre olyan, mint részt venni egy esküvőn. Nagyon sok különböző emberrel lehet találkozni, olyanokkal, akik egytől egyig máshonnan érkeztek, eltérőek a tapasztalataik és mind mást szeretnének. Vannak, akik csak azért mennek, hogy megnézzék a ruhakölteményeket, és megtudják, hogy kik voltak ott az eseményen. Van olyan, aki azért megy, mert úgy gondolja, hogy tényleg ez a legboldogabb nap a fiatal pár életében, és vannak, akik csak magukat mennek megmutatni, mert fontosabbnak érzik magukat az ifjú párnál. És végül olyan is van, aki egy jó partynak fogja fel az egészet, és azt mondja: gyerünk, vágjunk bele, jól fogok szórakozni, aztán ki tudja mi lesz belőle. Én valami hasonló megfontolásból mentem a Broadwayre, és el lehet képzelni a mosolyt az arcomon, egy kis Buenos Aires-i színház után. Nyugodt szívvel vágtam bele, mert nem féltem a kihívásoktól. Tudtam, hogy nem feltétlenül a minőség lesz a döntő, de a mennyiség. Minden szerepbe be kellett tudni ugrani, Rodolfótól egészen az újságkihordó fiúig, vagy a dzsigolótól a rendőrig. Egy héten átlagosan kilenc előadást kellett teljesíteni, itt nincs helye díváknak, vagy hőstenoroknak. Mindenkinek csinálnia kell mindent, különben nem működik a show. Huszonhárom évesen nagyon élveztem ezt a környezetet, de ma már nem csinálnám újra.
minden vágyam, hogy egy sportcsarnokban, több tízezer ember előtt szerepelhessek egy Aida-produkcióban, amit maga Placido Domingo irányít
- Operaénekesként jól körülhatárolható repertoárja van. Nem szereti a kísérletezést?
- Első látásra valóban érdekesnek tűnhet, hogy nem énekeltem például Mozartot, de nem arról van szó, hogy nem szeretem, sőt, az egyik kedvenc zeneszerzőm, de sosem volt olyan rugalmas a hangom, hogy tudtam volna énekelni. Nagyon tisztelem és irigylem például Placido Domingót a bátorságáért, aki amellett, hogy Puccini operákban és a verista kompozíciókban érzi a legjobban otthon magát, énekelt már Don Giovannit, Idomeneót, Varázsfuvolát és még Wagner-szerepekben is kipróbálta magát. Én mindig is úgy gondolkodtam, hogy ismerem a határaimat és sosem volt még merszem, hogy kilépjek a komfortzónámból. Emiatt egyébként nagyon sok felkérést utasítottam már vissza, és okoztam csalódást a menedzsmentemnek is, de úgy gondolom, hogy operaénekesnek lenni olyan, mint háborúzni. Rendelkezésre kell állnia a megfelelő felszerelésnek, stratégiának és magának a hadseregnek ahhoz, csatát lehessen nyerni. Ha valami ezek közül nincs kéznél, az ember csak kockára teszi az eddig megszerzett hírnevét, és nem csak a sajátját, de a mögötte álló csapatét is. Ezeket a tényezőket szem előtt tartom akkor is, amikor aláírok egy szerződést, csak akkor vállalok el valamit, ha 90%-ban biztos vagyok a sikerben. A maradék tíz százalékot pedig úgysem lehet irányítani.
- Mielőtt áttérnék a legemlékezetesebb szerepeire, úgy tudom van egy régóta dédelgetett álma.
- Nos, nincs kedvenc operaházam, és nem tudnám megmondani, hogy melyik dalszínházban szeretnék még énekelni, de egy biztos: minden vágyam, hogy egy sportcsarnokban, több tízezer ember előtt szerepelhessek egy Aida-produkcióban, amit maga Placido Domingo irányít.
