Mátyássy SzabolcsAz opera nagyon is élő műfaj, csak el kell hitetni a nézőkkel, hogy nem a szűk kiváltságosok ügye” – véli Mátyássy Szabolcs zeneszerző, a Bartók Plusz Operafesztivál által meghirdetett A jövő kulcsa 2016 című operaíró verseny győztese. (2017. 01. 11. – Demokrata – Farkas Anita)
– Scaevola című nyertes operájának egy régi római legenda, a várost a bátorságával és állhatatosságával megmentő, jobbját társaiért tűzbe tevő Mucius Scaevola története az alapja. Honnan jött az ötlet?
– Karasszon Dezső kiváló orgonaművész ajánlotta a témát, mikor is arról volt szó, hogy valamiféle népopera jelleg vagy hősiesebb téma feldolgozása szerepel a pályázati kiírásban. Nekem pedig rögtön megtetszett ez a bizonyos tűzbe tett kéz motívum, vagyis hogy valakinek olyan erős az elhivatottsága, a hite, hogy nincs az a fájdalom, amely le tudná őt győzni. Ez egy nagyon erős, hősies gesztus, amit fel is használtunk: nagyjából ennyi, illetve az ezredfordulóra áthelyezett háborús helyzet maradt meg az alap történetből. Janik László szövegíró barátommal egyébként rengeteget ötleteltünk azon, hogy ebben a körülbelül egyórás, két felvonásra tervezett műben hogyan helyezzük el jól a cselekmény és az érzelmek arányait.
– Kortárs népopera – léteznek erre valamiféle zenei ismérvek is?
– Pontos szabályok nincsenek, én úgy oldottam meg a dolgot, hogy az áriák, duettek, tercettek tonalitásban vannak, azaz érthetőbben fogalmazva dallamosabbak, a köztük lévő recitativók és egyéb zenei szövetek pedig inkább a kortárs technikákat használják. Azt szerettem volna mindezzel bizonyítani, hogy a kortárs zene nem feltétlenül valami nehezen értelmezhető, nehezen kódolható dodekafón vagy szeriális zenét jelenthet, hanem esetleg könnyebben befogadható muzsikát is – egyáltalán nem leegyszerűsített módon.
– Bízva abban, hogy a hasonló próbálkozásokkal esetleg be lehet csalogatni nagyobb – vagy más – közönséget is az operába?
– Mindenképpen. Zenészként egyébként bonyolultabban látom az opera kérdését annál, minthogy ez az egész csak egy szűkebb, Verdit, Mozartot, Wagnert stb. kedvelő, vagyis kizárólag a klasszikusokat fogyasztó, kiváltságos nézői réteg szórakozása lenne. Például a színművészetis diákjaimat is gyakran hordom opera-előadásokra, mert azt gondolom, ez nem egy halott műfaj, sőt: nagyon is élő dolog. Ha megnézzük, a budapesti operaház mindig tele van, az újranyitott Erkel szintén, és egyre több alternatív operatársulat teremtődik szerte az országban. És akkor még nem beszéltünk Európa más részeiről, ahol ennek az úgynevezett kortárs operának, egyáltalán a kortárs zenének sokkal nagyobb keletje van – itt főleg a német nyelvterületekre gondolok.
– Mitől függ a siker?
– Ha van egy felkészült, nagy intellektussal megáldott rendező és egy jól megírt zene, valamint librettó. És igenis vannak ma már jó páran, akik képesek olyan opera-előadások megteremtésére, amelyeknél nem feltétlenül a már megszokott, elvárt teatralitás vagy a hatalmas, festett díszletek lesznek fontosak a nézőnek. Ők a tehetségük és a szuggesztivitásuk révén szerencsére le tudnak számolni azzal a sztereotip gondolkodással is, miszerint az opera annyit jelent, hogy emberek állnak elöl, nagy hangon énekelnek, a nézők meg kapkodják a fejüket, próbálják egyszerre követni a színpadon zajló eseményeket és olvasni a fent futó szöveget. Mert az operajátszás ma már Magyarországon sem itt tart. Csak el kell hitetni valahogy a nézőkkel, hogy ők is simán rá tudnak erre a dologra kapcsolódni, nem a szűk kiváltságosok ügye. Ehhez kell a rendező, aki egyszerre képes jól olvasni a szöveget, ért a zenéhez, ugyanakkor az operaénekesek érzékeny lelkét is megfelelő módon tudja ápolni. Sokkal bonyolultabb, specifikusabb dolog ez, mint egy átlagos színházi rendezés – ezért sem érthetnek hozzá annyian.
– Itthon kiket lát ebben irányadónak?
– Rendezőként mindenképpen Kovalik Balázs vagy Zsótér Sándor nevét említeném. Mindketten olyanfajta új szemléletet hoztak a műfajba, amely képes megfogni, elvarázsolni az opera iránt addig fanyalgó, sőt akár ellenséges közönséget. Természetesen más szemszögből is születhetnek kiváló előadások, rengeteget nézem például a Mezzo csatorna inspiráló felvételeit – ezek nagy része megint csak azt bizonyítja, hogy az opera egyáltalán nem halott műfaj.
– Mi hiányzik mégis ahhoz, hogy tömegek válasszák szórakozásul?
– Egyáltalán nem biztos, hogy tömegek kellenek az operába, de ez csak az egyik szempont. Azon biztosan el lehetne gondolkodni, hogy Magyarországon már régóta nincs sem külön operarendezői, sem librettistaképzés, így egymástól próbálunk ellesni dolgokat, inspirálódni. Ezért nagyon fontos a Bartók Plusz Operafesztivál pályázata, amely nemcsak egy egyszeri verseny, de a nyertes művet, jelen esetben az enyémet, szcenírozva, nagyzenekarral, kórussal be is mutatják 2017 júniusában, Miskolcon. Ezzel pedig óriási lehetőséget teremtenek: nem minden hónapban, de még csak nem is minden évben mutatnak be hazai kortárs operát.
– Különösen nagy dolog mindez abból a szemszögből nézve, hogy mindössze hat éve foglalkozik professzionálisan zeneszerzéssel. A színészetből váltott, mi volt az oka?
– Semmiképpen nem valamiféle elkeseredés vagy csalódottság, még soha életemben nem voltam hosszabb ideig magam alatt. Igazából akkor szálltam ki a színházi munkáimból, amikor már nagyon szép szerepeket játszottam, csak egyszerűen nem voltam tőle boldog. És szerintem ha valamitől az ember nem boldog, azt nem kell tovább csinálnia. Teljesen mindegy, hogyan folytatódik az élete utána, csak jobb lehet annál, ami van. Ezért is mentem el például először évekre külföldre, ahol Svédországban újságot hordtam, Pekingben felszolgáló voltam egy magyar étteremben, és nem volt probléma a pincérkedés sem Skóciában. Éppen Indonéziába készültem egy szál hátizsákkal, amikor a sors közbeszólt: az interneten megláttam egy cikket, miszerint elindul a Zeneakadémián az alkalmazott zeneszerzés szak. Mivel tizennégy éves koromig abszolút zenei pályára készültem, majd zenei tagozatos gimnáziumba jártam, és később is mindig valahogyan benne volt a zene az életemben, gondoltam egy merészet, és harminchat évesen beadtam a jelentkezésemet. Szerencsére sikerrel: Tallér Zsófia és Fekete Gyula tanítványaként először elvégeztem az alap-, majd zeneszerző szakon a mesterképzést is.
– Most pedig már nemcsak hogy zenei tárgyakat tanít a Színművészetin, de ugyanitt a doktoriját írja Nádasdy Kálmán operettlibrettóinak elemzéséből, illetve számtalan színházi és filmes munkán van túl. Van köztük kedvence?
– Már említettem Zsótér Sándor nevét, vele színészként is sokat dolgoztam együtt, és most már zeneszerzőként szintén. Külön büszkeséggel tölt el, hogy bár régebben nagyon kevés zenét használt a munkáiban, mostanában egyre többet enged “beletolni” az előadásokba. Színházi előadáshoz képest rengeteg zenét írhattam például legutóbb Szegeden, a december elején bemutatott Bulgakov-mű, a Menekülés kapcsán. Az élőzenei felvételek lehetősége miatt nagy öröm és remek zenei feladat volt ez nekem is: elhangzik jó néhány pravoszláv jellegű férfikórus, amit a színház férfikarának művészeivel rögzítettünk, és vonósnégyest is kaptam az igazgatótól. Filmzenei munkáim közül most hirtelen Meggyes Krisztina Azok című dokumentumfilmje jut eszembe. Ez egy Vámosszabadiban forgatott, migrációs problémákról szóló, ám még a migrációs válság kitörése előtt készült alkotás, amelyben mindössze egy szál hegedű reflektál mindig az adott képkockára. A narrációval együtt az egésznek van valamiféle népmesei jellege: talán ezért is szerettem annyira.
– Van különbség nehézségi fokozatban, minőségben aszerint, hogy színházi, film- vagy operazenét ír?
– Nálam nincs. Mindenhol a precizitás és a maximalizmus a lényeg, hogy amit éppen csinálok, abba nyakig, fejbúbig elmerülök. Bár abszolút az operát gondolom a zenei műfajok csúcsának, technikáját tekintve színházi vagy filmzenét sem könnyebb írni, ha az ember nem szívvel-lélekkel, maximális koncentrációval és alázattal dolgozik. Persze mindig vannak keretek, sokszor a megrendelő igénye szerint, de ezen belül bátran el lehet és el is kell menni a falig. Engem amúgy is ez érdekel leginkább: miként lehet minél jobban szétfeszíteni a dolgokat, hogy az ember végül annyira beledagadjon a keretekbe, hogy az egyik végéből már ne lehessen átlátni a másikig. Ilyen szempontból meg aztán pláne nincs különbség a műfajok közt: a zene az zene, akárhonnan is nézzük.
