Azt szeretné, ha az emberek, főként a fiatalok, újra felfedeznék maguknak az operát, nem valamiféle poros, furcsa viszonyt ápolnának vele. Mátyássy Szabolcs mondja ezt. A zeneszerző Scævola című operája a Bartók Plusz Operafesztivál 2016-os operaíró versenyének nyertes darabja. Az ősbemutató a Miskolci Nemzeti Színházban lesz, az idei operafesztiválon, június 21-én, este 7-től. Interjú Mátyássy Szabolcs zeneszerzővel, a Bartók Plusz Operafesztivál operaíró versenyének győztesével. (Bujdos Attila – Észak-Magyarország, 2017. 05. 27.)
ÉM: A Scævola a Bartók Plusz operaíró versenyére született műve. Nyilatkozta, hogy a bizonyítás lehetősége inspirálta: a kortárs zene nem feltétlenül nehezen értelmezhető művészet. A sikeresség bizonyítéka lehet, hogy megnyerte a versenyt, idén pedig a fesztivál bemutatja az operáját. Érdekelne: ön mennyire érzi sikeresnek a bizonyítást?
Mátyássy Szabolcs: Igazából nem akartam bizonyítani semmit, sokkal inkább inspiráló volt számomra, hogy egy olyan kiírásra adhattam be a darabomat, amivel maximálisan egyetértek. Kesselyák Gergely igazgató úr törekvésével, miszerint népoperákat keresnek, teljes mértékben azonosulok, pontosabban a versenykiírás egyezik azzal a gondolkodással, amit én is vallok, illetve keresek, bárhol is járok. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy olyan kortárs mű szülessen, ami a mai nézőnek is élvezhető, ugyanakkor tisztelettel és zenei igényességgel követi az operai hagyományokat.
ÉM: Mit tart a saját zeneszerzői munkájában fontosnak: az ösztönösséget vagy a tudatosságot – ha szabad így kérdeznem: hol lakik önben a zene?
Mátyássy Szabolcs: Az adekvát válasz természetesen, hogy mindkettőt. De ha mérlegre kell állítanom ezt a két dolgot, azt hiszem, inkább ösztönös zeneszerző vagyok. Ha zenekari művet írok, akkor is dramatizálom a zenét, próbálom a hangszereket, a mondanivalójukat egyfajta zenedramaturgiai kontextusba helyezni. Természetesen egy opera esetében (is) rendkívül fontos a forma, de alapvetően a zene energiája érdekel, sokkal kevésbé az a muzsika, amit meg kell magyarázni.
ÉM: Tudható, hogy a Scævola öt hónap alatt íródott. A rá szánt időben mi volt zeneszerzőként a legnagyobb feladat? A zenei háttér megteremtése, vagy a karakterek és az általuk elbeszélt cselekmények zenei megjelenítése? Vagy nem így működik az operaszerzés?
Mátyássy Szabolcs: A legnagyobb feladat az volt, hogy hogyan lehet napi 3-4 órás alvással véghezvinni egy ekkora feladatot. Normális esetben a Scævola írása is eltartott volna egy–másfél évig. A határidő közeledett, ezért nagy koncentrációra és az energiám beosztására volt szükség. Nem javaslom senkinek, hogy azt az utat kövesse, hogy 5 hónap alatt megír egy operát. Főleg úgy, hogy mellette tanárként, doktoranduszként is helyt kellett állnom. Ez egy speciális helyzet volt, egyszeri alkalom. Ami a kérdés második felét illeti, ezt az operát úgy írtam, hogy elkezdtem előröl egészen az utolsó hangig. Remek librettót kaptam Janik Lászlótól, így a szöveggel könnyű dolgom volt. A határidő közeledése rendkívül nyomasztó, ugyanakkor fent tart egy folyamatos energiaszintet, ami hajt előre. Csak fontos, hogy az embert ne hagyja el a józan esze, és ne csábuljon el a könnyebb megoldások irányába, hanem ugyanazon a szinten írja végig a darabot, mint amit kitűzött az elején.
ÉM: Úgynevezett népoperáról beszélünk, ezért érdekelne, miért gondolta Mucius Scævola időben hozzánk közelebb álló környezetbe helyezett történetét alkalmasnak rá, hogy a műfajt is népszerűsítő opera szülessen belőle?
Mátyássy Szabolcs: Szerintem nem attól népopera, hogy egy régi történetet dolgoz fel, illetve helyez át egy „aktuálisabb” helyzetbe. Én ezt már a kiíráskor is úgy gondoltam, úgy értelmeztem magamban, hogy szeretném, ha a nézők a darab elejétől a végéig élveznék a darabot, de – kortárs zeneszerzőként – nekem se keljen semmilyen hamis kompromisszumot hoznom. Iacopo Peri, Monteverdi óta ez a műfaj népszerű. Inkább azt szeretném, ha az emberek, főként a fiatalok, újra felfedeznék maguknak, nem valamiféle poros, furcsa viszonyt ápolnának vele.
ÉM: Hogyan látja ezt: hősökre figyelő idő a saját korunk? Az önfeláldozás és a bátorság mintaértékű a ma embere számára? A számunkra?
Mátyássy Szabolcs: Én nem tudom, hogy ki a hős ma. Sokszor hallom, hogy hősök kellenek. De alapvetően szerintem egészen más korban élünk már. Sokkal inkább egyenes, őszinte emberek kellenének. Szerintem egy önazonos, tiszta ember már mindenképpen hősnek mondható ma, anélkül, hogy tűzbe tenné a kezét, mint Scævola.
ÉM: Működik-e a minták átadásának a rendszere? Felkészít-e élet, család, iskola arra, hogy a múlt fontos tényeit saját életünkre nézve példaként használhatnánk?
Mátyássy Szabolcs: Erre nem tudok válaszolni. Én mindenesetre igyekszem.
ÉM: Sokfelé járt és sokfelé élt emberként mit tapasztalt: nem kallódnak el a művészet és a kultúra értékei? Nem szorítja ki ezeket a korszerűbb tudás és tapasztalat?
Mátyássy Szabolcs: Én nem hiszem, hogy el lehet kallódni. Természetesen vannak olyan helyzetek, olyan szociális állapotok, amikor valaki egészen egyszerűen nem teheti meg, hogy azt tanulja, azzal foglalkozzon, amivel, amiben tehetséges. De valahol, valamilyen formában ennek ki kell jönnie egy idő után. De a kérdésére visszatérve, szerintem a művészet, a tudás és a tapasztalat, az empirikus felismerések és a kulturális létezés tökéletes szimbiózisban megférnek egymás mellett... sőt... nem is létezhetnek egymás nélkül. Szerintem itt is csak a balansz számít, mint bárhol máshol.
Az első hangtól az utolsóig – új magyar opera született
ÉM: Ha már szóba hoztam, hogy sokfelé járt: nem nevezhető szokásosnak az útja a zeneszerzéshez. Lényegében kényszerűségből hagyta el a színészi pályát, hosszú ideig élt külföldön, ott is értesült, hogy zeneszerzés szakra várják a felvételizőket. Sikerült, felvették. Mindaz a tapasztalat, amit az életében eddig gyűjtött, mennyire befolyásolja zeneszerzői munkásságát? Ez ad karaktert a zenéjének, vagy a zeneszerzés – lényegében – az elérhető hatás felől vizsgálandó szakma? Minden zene más, és éppen olyan, mint amit az a szituáció megkíván, amelyben a zene születik?
Mátyássy Szabolcs: Azért nem kényszerűségből hagytam el a színészi pályát. Az az én döntésem volt. A kényszer annyiban igaz, hogy volt egy belső kényszerem, hogy ne foglalkozzak olyannal, ami nem tesz boldoggá. Nem mindenkinek járható az az út, hogy egyik pillanatról a másikra feladja az egész szakmai életét, de bennem annyira erős volt a szabadság utáni vágy, hogy nem akartam már egy olyan szakmában dolgozni, amiben nem hittem. Amikor felvételiztem a Zeneakadémiára, már jócskán benne voltam a korban, talán 36-37 éves lehettem. De ahogy elköltöztem Svédországba, Skóciába, vagy éppen Kínába, ugyanúgy nem volt kérdés, hogy hazaköltözöm, amikor felvettek. Nem tudom, hogy karakteres-e a zeném, ezt majd eldöntik. Ugyanúgy hatással vannak rám zeneszerzők, mint élethelyzetek, vagy egy irodalmi alkotás, festmény, színházi előadás. Ez egy nagy kulturális amőba, amiben jó lebegni.
ÉM: Mi az opera esélye a – az előbb említett vonatkozásban is – a megmaradásra, új közönség meghódítására?
Mátyássy Szabolcs: Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy csodálattal adózom Miskolcnak, Kesselyáknak, mindenkinek, akik létrehozták, megteremtették ezt a fesztivált. Voltam már máskor is, és hatalmas élmény volt megélni – akkor még csak látogatóként –, hogy mennyi embernek okoz ez boldogságot, mennyi az érdeklődés, a befogadás, az elfogadás. Ha ebből indulok ki, illetve a hasonló fesztiválokból, akkor igenis van remény. De nagyon nagy a mi felelősségünk, akár zeneszerzőként, akár tanárként, akár egyszerűen csak gondolkodó emberként. A diákjaimnak a Színművészeti Egyetemen mindig azt szoktam mondani, hogy ne azt keressék, miért nem jó az opera, mint műfaj, hanem fogadják el, hogy az egy szerződés az aktuális opera és köztük onnantól kezdve, hogy beülnek rá. Más a formanyelve, más a tempója, de talán éppen ettől ennyire izgalmas és unikális.
