Magdalena Fuchsberger, a Candide rendezőjaA nyitányt és Kunigunda „Glitter and Be Gay" kezdetű áriáját leszámítva a magyar közönség kevéssé ismeri Leonard Bernstein vígoperáját, a Candide-ot. Az idei Bartók Plusz Operafesztiválon a németországi Pforzheim-i Színház vendégjátékában látható az 1956-ban a Broadway-n bemutatott darab. Rendezője az osztrák Magdalena Fuchsberger. (Szentgyörgyi Rita – fidelio.hu, 2017. 06. 06.)
– A zenekritikusok is gondban vannak Bernstein művének besorolásában: musical, operett vagy vígopera jazz-elemekkel. Ön szerint miben áll zeneileg a Candide korszerűsége?
– Bernstein sok zenei stílusban otthon volt. Ő maga úgy értelmezte a Candide-ot, mint egy szerelmi vallomást az európai zene irányába. És valóban olyan művet komponált, ami ellentétes stílusok vad keverékének hat. A zenetudósok a mai napig vitatkoznak róla, és nem jutnak megegyezésre a tekintetben, hogy a Candide musical, vígopera vagy operett. Bernstein minden országra, ahol Candide megfordul, más motívumokat komponált a tangótól a polkáig, egyházi kórustól show-betétekig, a vége pedig úgy hangzik, mintha Gustav Mahler írta volna. Az énekesek, a zenészek és a rendező számára éppen az a kihívás benne, hogy nem lehet egyféle értelmezésbe besorolni. Abban áll ennek a műnek az ereje, hogy leveti magáról a kortárs, modern, klasszikus címkézéseket. Véglegesen soha meg nem fejthető rejtélyként maradt az utókorra.
– Az előadás ismertetőjében úgy fogalmazott, hogy a Candide ízig-vérig road-movie, az emberi szenvedések és remények panoptikumáról. Erre helyezi a hangsúly a rendezésében?
– A Candide témája a vak optimizmustól a felvilágosult kételkedésig tett kalandos utazás. Az emberi tapasztalás örök érvényű stációit járja be Candide, aki naiv fiatalemberként kezdetben azt hiszi, hogy minden úgy jó a világon, ahogy van. Utazásai során a saját bőrén kell megtapasztalnia, hogy ez merő illúzió. Rendezőként erősen hagyatkoztam a vizuális megoldásokra, éles képváltásokat hívtam segítségül a természeti katasztrófák, a vulkánkitörés, a tengeri viharok, a háború, a kannibalizmus, a rabszolgaság, a holttestek filmszerű megjelenítéséhez. A mese, a szürreális rémálomszerű képek, a dinamikus mozgásokra épülő koreográfia mellett fut egy másik „szál” is: Candide belső utazása, aki mindenét elvesztve jut közelebb önmagához. A darab egyik kulcsjelenete a találkozás ifjúkori szerelmével, Kunigundával, aki prostitúcióra kényszerült. Candide nem ismeri fel őt a maga pőre valójában, sőt az egekbe emeli. Aztán a történet végén lehull a hályog a szeméről és foszlik semmivé a nevetséges, hamis optimizmusa.
– Mennyi komolyságot lehet belevinni ebbe a vígoperába úgy, hogy a fiatalabb közönség is megcélozza?
– Bernstein kora társadalmi szatírájának a szándékával nyúlt a Voltaire mű megzenésítéséhez. A zenés komédia műfajában tálalt komoly mondanivaló oldószere magánál Voltaire-nél is a szatíra, az irónia, a gúny. Ahhoz, hogy egyszerre tartalmas és közönségbarát, a fiatalokat is megszólító előadás szülessen, számomra is elengedhetetlen volt, hogy kövessem az eredeti Candide szellemiségét. Gyors tempóban, vicces, groteszk jelenetsorokkal állítottam színpadra ezt a rohanó és őrült történetet.
– Osztrák és német színházak szabadúszó operarendezőjeként milyen tapasztalatokat szerzett a Pforzheim-i Színházban?
– Szerencsére csodálatos, tehetséges művészekkel dolgozhattam együtt, akik egyaránt megállják a helyüket énekesként, prózai színészként és táncosként. Mindegyikre szükség volt ehhez a darabhoz. Igazi nemzetközi stáb állt össze: Voltaire szerepében az amerikai tenor, musicalénekes Chris Murray, a címszerepet a fiatal német énekes, Johannes Strauss alakítja, Kunigundát a spanyol származású szoprán, Elisandra Melian. Rengeteg saját ötletet vittek bele az előadásba. Izgalmas megoldásnak találtam, hogy a sok kis epizódszerepet a fő szólisták között osztottam el. A szereplők ki-be bújnak a személyiségükből, minden folyamatos változásban van a színpadon. Minden csak játék, avagy Shakespeare után szabadon: színház az egész világ!
