Szörényi LeventeA Bartók Plusz Operafesztiválon koncertváltozatban csendül fel Szörényi Levente és Bródy János rockoperája, az István, a király. Az Illés és a Fonográf legendás zenésze soha nem gondolta volna, hogy a 35 éves mű ekkora siker lesz, de hálás érte a sorsnak. Interjú Szörényi Leventével (2018. 03. 28. – fidelio.hu – Csabai Máté)
Nem az István, a király az egyetlen nagyszabású, színpadi műve. Nem bánja, hogy a többire kevesebb fény esik?
Egyáltalán nem, sőt, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ebből az egyből is ekkora siker lett. De az István, a király sem a semmiből jött, meg kellett előznie a zenekarosdinak, az Illésnek, a Fonográfnak. Az ilyen sikerre nem készül az ember. Már az Illés-dalokban megvoltak azok a megoldások, amelyek az István, a királyban. Akkoriban azt mondták a barátok, hogy „tudod, mi a baj a számaiddal?” Mondtam nekik, „ki vele, mondd”. „Hogy több dalt is meg lehetne belőlük írni.” Engem nem érdekelt a beatzenén belül sem a popularitás, bár szerencsére ennek ellenére is sláger lett szinte mindegyik. Szerettem úgy dalt írni, hogy hozzátettem, elvettem, elkalandoztam.
Ebből jött az ötlet, hogy nagyobb művet kellene írni?
Mindig meggyőződésem volt, hogy a rock alkalmas komoly dramaturgiai teher hordozására, aztán jött a Szupersztár. Akkor elhatároztuk Bródyval, hogy ilyennel nekünk is próbálkoznunk kéne. Eltelt tíz év.
És nekivágtak az Istvánnak.
Féltünk a bukástól, nagyon. Előtte írtunk egy mikrodarabot, ez volt a Kőműves Kelemen, egy rockballada. Tehát lehetőségem volt drámai zenét írni, nem csak verze-refrén nótákat. Ennek a sikere után felbátorodtam, 1983-ban megírtam az István, a királyt. Gyakorlatilag fél év alatt elkészült, januárban kezdtem el, májusban már a stúdióban ültünk. A keverésnél eléggé el voltam bizonytalanodva a törökbálinti stúdióban, elfáradtam, unalmasnak éreztem. Hát nem lett az.
Visszatérve: írt még három rockoperát.
Nem akartam, hogy az a vád érjen, hogy én az István sikerét akarom megismételni. Az Atilla, Isten kardja témája nem a kereszténység felvétele körül forog, hanem Európa születését, a Római Birodalom bukását jeleníti meg. Sokkal izgalmasabb, összetettebb anyag annál, hogy könnyű dalok füzére legyen. Ennek az írásakor találkoztam először azzal, mi az a wagneri átkomponáltság, és azt hiszem, valami ilyesmire képes voltam. A bemutató utáni években sokan mondták, hogy az István, a király dallamait imádják, álmukból felébredve is tudják, de az Atilla, az nagy mű. Büszke vagyok ezekre a véleményekre. Aztán jött a Veled, Uram, ezzel visszatértem István királyhoz, de az Atilla után már egész máshogy komponáltam. A negyedik pedig az Árpád népe. Nem rossz paletta.
Említette a Jézus Krisztus Szupersztárt. Milyen inspiráció volt ez a rockopera?
A Szupersztár csak az indulatot adta meg nekünk. Bár egyes szakírók szeretik azt mondani, hogy a Szupersztárból nőtt ki az István, ez nem így van.
35 éves a mű – hogy viseli, hogy már önálló életét éli? Például, ha nem úgy kerül színre, ahogy azt elképzelte.
Nehezen. Hála Istennek ez ritkán fordul elő. Egyszer épp Kesselyák Gergely vezényletével volt ilyen Szegeden. Én semmi másra nem vagyok érzékeny, csak a tempókra. Az a legfontosabb. Mondanak ilyet, hogy gyorsabban kell, mert felgyorsult a mai kor, de ez hülyeség. Szóval mondtam Kesselyáknak, hogy ez hogyan történhetett, de ő mondta, hogy nem tehetett róla. És igaza volt, a rendezés volt az oka.
Ez volt az Alföldi-rendezés?
Igen-igen. A rendezésbe nem akarok beleszólni, az egész világon modernizálják a klasszikus operákat, hol ezt látják bele, hol azt. De a zenét nem szabad megváltoztatni, ez a véleményem. Nagyon tetszett például a Társulat produkciója, mind a rendezést, mind az énekeseket tekintve.
Most koncertszerű előadáson szólal meg Miskolcon. Rendben lesz így?
Megmondom őszintén, mosolyogva várom, hogy Feke Pali csokornyakkendőben énekelje Koppányt. De a feladat nagyszerűsége és nehézsége éppen abban rejlik, hogy csupán a hangra építve, más gesztusok nélkül adják át a művet.
Egy félmeztelen Vikidállal így nehéz versenyezni...
Annak idején a lemezen is csak a hang volt, mégis átjött.
Készült már Illés-szimfónia is, Gyöngyösi Levente írta. Hogy viseli ezt a fajta klasszicizálódást?
Jaj, hát azt nagyon imádtam. Rosta Mária (a Zikkurat Produkciós Iroda vezetője – a szerk.) kitalálta, hogy ezzel ajándékoz meg a hetvenedik születésnapomon. Elég fura volt a díszpáholyban ülni, mint valami díszpinty, de imádtam a zenét. Meg is mondtam Gyöngyösi Leventének, hogy remekművet alkotott. Nem gondoltam volna, hogy egy gitárriffből, mint például a Ki mondta, hogy rám várj riffjéből perceken át tartó szimfonikus zenét tud kibontani. Ez is mutatja, hogy ha a három perces dalokban van muníció, akkor ott van a lehetőség benne a szimfonikus zenekaron is.
A Bartók Plusz Operafesztivál sokéves célkitűzése a népoperák létrehozása. Ön írt egyet. Tudja már, mi a titka?
Nem, nincsen. Még az Illés együttes alakulása előtt – bár már a küszöbön volt a zenekar – volt egy horoszkópkészítő, aki azt mondta nekem, hogy lesz két bandám, és azután, mikor azt hiszem, hogy a csúcsról már lejöttem, csinálok valami még nagyobbat. De nem éltem úgy éveken át, hogy nekem valami fontosat kell alkotnom. Belecsaptam az életbe, aztán amikor az István, a király hatalmas sikert aratott a Városligetben, azt mondtam, hogy az anyját neki, ez tényleg valami.
