Díszelőadáson, mindenféle díszlet, jelmez és táncos látvány nélkül láthatjuk a Bartók Pluszon az idén 35 éves István, a királyt. Szörényi Levente zeneszerző szerint ennek ellenére, sőt, éppen ezért izgalmas este vár a közönségre.
– Még emlékszünk az István, a király 25 éves évfordulóján életre hívott, A társulat című produkcióra, és máris itt az újabb, 35 éves jubileum, amit szintén különleges bemutatókkal ünnepel a szakma, és általuk a közönség is. Hogy éli meg ezeket az ünnepeket Szörényi Levente?
– Nem figyelek az évfordulókra. Annakidején volt az Illés együttesben egy íratlan szabály: nem kötelező tudni, számon tartani egymás születésnapját, mert ha tudjuk is, a nagy jövésmenésben könnyen elfelejtjük. Ha valaki úgy érezte, hogy hiányzik neki az ünneplés, akkor szólt. Így vagyok ezzel most is, nem tartom számon, hanem engem figyelmeztetnek. Az viszont, hogy van, aki figyel erre, nyilvánvalóan jólesik. Hogy az István, a király ilyen nagy durranás lett, abban komoly szerepe van annak, hogy elképesztően sajátos pillanatban került a közönség elé. Évekkel ’89 után is volt, aki azt mondta: az 1983-as, királydombi előadás idézte elő a rendszerváltozást. Ez így persze nem igaz, az viszont igen, hogy olyan társadalmi hangulatba került bele, amiben erősítette a változás folyamatait. A téma működik generációról generációra, mindig értelmezhető az adott társadalmi környezetben. Nagyon egyszerű képlet: mindannyian magyarok vagyunk. Az pedig, ha egy ismerős azzal dicsekszik nekem, hogy már a gyerek is kívülről fújja az Istvánt, azt jelenti, hogy a zene is jó.
– Lehet, hogy egyszerű a képlet, de sokféleképpen lehet árnyalni a témát!
– Minden rendező köszörüli rajta a maga képességét. Ez nem minősítés – de így van. Igen nagy feladat, ha valaki vállalja, hogy másképp láttatja, más helyekre helyezi a hangsúlyt. Ennek örülök, és tiszteletben tartom, problémám csak akkor volt, amikor a zene a szöveg alá rendelődött, és ez a minőség rovására ment. De újat mondani nagyon nehéz. Emlékszem, A társulat próbáinak idején derült ki, hogy az a veszprémi csata, amiben addigi tudásunk szerint Koppányt megölték, meg sem történt. Én pedig vittem magammal a dokumentumot, és az kértem, hogy bár van a darabban egy hosszú csatajelenet, a rendezés hangsúlyozza ki, hogy Koppány nem csatában halt meg. Hanem megölték. Ezen kívül újat mondani nem nagyon lehet. Ami benne van, azt pedig pontosan érti a közönség, nem kell neki megmagyarázni!
– Az operafesztiválon nem is fogják. Most először díszlet, jelmez, koreográfia és minden színházi rendezés nélkül, tehát koncertszerű előadáson hallhatjuk!
– Kedvem van ehhez az előadáshoz, kíváncsi vagyok, mi derül ki belőle! Lényegében csak arról van szó, hogy azt kapjuk élőben, mint ha lemezt hallgatnánk – nem vonja el a figyelmet a zenéről és a szövegről semmi. És ezért merész vállalkozás is, mert minden előadó rákényszerül arra, amire lemezfelvételnél a stúdióban: a maximális teljesítményt kell nyújtania. A drámának ki kell derülnie akkor is, ha Koppány szép ruhában egy mikrofon előtt áll, csak így sokkal nehezebb feladat. Azt tapasztalom, hogy az idősebb korosztály állandóan a Királydombra hivatkozik, az az etalon, és nekem kell meggyőznöm őket arról, hogy nem lehet egy darabot bebetonozni. Ez egy újabb, kifejezetten izgalmas produkció lesz!
– Változik esetleg a zene, a hangszerelés is? Hiszen nem szerepel rockzenekar a színlapon!
– Sokáig csak playbackről működött a darab, egyszerűen nincs olyan technika, amivel a Városligetben vagy Csíksomlyón ki lehetett volna az élőzenét hangosítani. Nagyon szerettük volna, de csak vágyhattunk rá, hogy úgy is megszólaljon. 2013-ban, a Dóm téren hallhattuk először élőben, azt az előadást is Kesselyák Gergely vezényelte. Két szintetizátor játszotta a szimfonikus részeket, és meglepően jól szólt. Boldog vagyok, hogy most is teljesen élőben hallhatjuk! A rockzenekar pedig ott lesz, csak másképp, mert a zongora klasszikus jellegű hangszer, az elektromos gitár már nem, kell hozzá a másfajta zenei előélet. Kiművelődött a pop, a rock műfajából egy olyan zenészgeneráció, amelyik – az egymás közötti finomabb megfogalmazással élve – még a vesszőt is lejátssza a kottáról. Ilyen gyerekek ülnek be a Danubia szimfonikus zenészei közé.
– A darabot már tíz éve is a klasszikus művek közé sorolták, és most megjelenik az operafesztivál műsorában, az énekesek pedig elegáns ruhát húznak...
– Az István, a király nem azért hordja magán a rockopera címkét, mert ez akkor is divatos volt, és ma is az, hanem mert valóban ez a műfaja. Attól még nem opera, hogy szimfonikus zenekar játssza, és attól sem, hogy végig éneklik. Amikor eszembe jutott Beethoven István király nyitánya, nagy kérdés volt: hogyan ragasztjuk oda egy ilyen rockopera elé? Aztán, ahogy fokozódik a zene, egyre inkább belehangszereltem a dobokat, a gitárokat, és a végén elszabadul a gitárszóló. Az én zeném sem rockkal, hanem gregoriánnal indul – amit egyébként imádok –, hiszen a papok érkeznek a színre. A csúcspontja viszont, az Adjatok, adjatok..., ami utoljára készült el, színtiszta rock, méghozzá nem is a visszafogottabb fajtából. Amit sosem hittem volna, hogy megvalósulhat: mindez a népzenével együtt összeállt egy olyan különleges hangzássá, ami egységessé tette a művet. Ezért alkalmas arra, hogy az operafesztivál közönsége is meghallgassa.
– A sajtótájékoztatón azt mondta, „mosolyogva várja, hogy Feke Pali csokornyakkendőben énekeljen”. Itt a közönség is elegáns: ha eljön az előadásra, felköti a csokornyakkendőt?
– Természetesen eljövök a bemutatóra! A nyakkendőn még nem gondolkodtam. De mivel ez egy elegáns, páholyos nézőtér, még az is lehet, hogy megfontolom!
Az interjút készítette: Csörnök Mariann
