Raymond J. Lustig zeneszerzőA Budapesti Operettszínházzal koprodukcióban készült Semmelweis című kortárs opera magyarországi ősbemutatója a Bartók Plusz Operafesztiválon kap helyet, a címszerepben Szabó P. Szilveszterrel. A darab koncertszerű premierjét 2017-ben New Yorkban, a National Arts Clubban tartották. Az előadás után született méltatások kiemelték a női karra írt nyitószám szépségét és a megindító zárórészt, amelyet egy régi magyar altatódal ihletett. Ray Lustig zeneszerzővel és a librettót író Matt Dohertyvel első operájuk születéséről beszélgettünk.
– Elsőre furcsának tűnik, hogy egy magyar származású orvos Amerikában egy opera főhősévé válik. Hogyan találtak rá a témára?
Raymond J. Lustig (RL): Nem vagyok éppen tájékozatlan, de Semmelweis Ignácról először 2007-ben hallottam, és azonnal felkeltette a figyelmemet. Hihetetlenül furcsa volt, hogy egy számunkra ma olyannyira alapvetőnek számító tevékenység fontosságát, mint a kézmosás, egykor megkérdőjelezte az orvostársadalom. Nem értettem, miért kellett a higiéniai előírások bevezetéséért Semmelweisnek harcolnia, és miért nem ismerjük jobban ezt a másfél évszázaddal ezelőtti történetet az Egyesült Államokban. Semmelweis hiábavalónak tűnő harcát megismerve fölmerült bennem a kérdés: vajon mi mit nem látunk a mai világ problémáiból, amiért majd száz év múlva azt mondják rólunk, hogy ostobák voltunk, mert nem ismertük fel a jelentőségüket? Elsősorban ez vonzott a történetben. Mindig találkozunk olyan helyzetekkel, amelyekben az igazságot nehéz elfogadni. Ilyen például a klímaváltozás kellemetlen valósága: elképesztő, hogy az emberek mennyire nem akarják elhinni, és milyen nagymértékű a társadalomban ennek a tagadása. Számomra ehhez hasonló Semmelweis történetének a fő tanulsága, ami erőteljes, mély és általánosan emberi.
Matthew Doherty (MD): Ray elém állt ezzel az operaötlettel. Elkezdtem utánaolvasni és rájöttem, hogy ha csak el akarjuk mesélni a történetet, akkor itt nincs keresnivalónk: mások már megírták, mások már elmesélték. Nekünk új látásmóddal kellett hozzá közelíteni. Megadtuk magunknak azt a szabadságot, hogy nem meséljük el a teljes történelmi narratívát az elejétől a végéig, hanem annak általában figyelmen kívül hagyott elemeire összpontosítunk. Nem egyszerűen a tényeket akartam elismételni. Semmelweis átlagos embernek született, nem történelmi alaknak. Élte az életét és végezte a munkáját. Ebből kiindulva tudtam kibontani a személyiségét, és felismertem, mennyire hasonlít mindannyiunkhoz. Mindannyian tudjuk, milyen érzés, ha nem hisznek nekünk. Ha teszünk valamit, és nem tudjuk, jót tettünk-e. Ha döntést hozunk, vagy kiállunk valami mellett, akkor is, ha nem vagyunk biztosak az igazunkban. Tudjuk, milyen érzés az, ha nem látják meg tetteinkben az újító szándékot. Végső soron ez Semmelweis története. Korának jelentős személyisége volt, de ezt a kortársai nem ismerték fel, sőt, kinevették.
RL: Úgy döntöttünk, ezt az érzelmi utazást meséljük el. Olyan kérdések felől közelítünk a történethez, amelyeket nem válaszolhat meg semmiféle kutatás, sőt, még az irodalom sem. Mélyebb lélektani kérdéseket feszegetünk, amelyek Semmelweis és az általa kezelt nők tapasztalataira irányulnak. Vajon mit jelent olyan orvosnak lenni, aki egész életében azon dolgozott, hogy életeket mentsen, és aztán kénytelen felismerni, hogy ennek az ellenkezőjét tette? Vajon milyen lehet mindenkinek elmondani, hogy megvan a válasz a gyermekágyi láz megelőzésére, ám ezért csak megvetést kap cserébe? Dr. Rosivall Lászlótól, a Semmelweis Egyetem orvosprofesszorától tudom, hogy Semmelweis Ignácot éveken át gúnyolták nemcsak bécsi, hanem budapesti kollégái is. Addig mondták bolond megszállottnak, hogy talán már maga is elhitte. A legfontosabb kérdés mégis az lehetett: mit jelent birtokában lenni a megoldásnak, mégis tehetetlenül nézni a nők halálát nap mint nap?
– Amikor az opera műfaját választották a történet elmesélésére, milyen zenékből merítettek ihletet?
RL: Úgy érzem, ebben a darabban kimondhatatlan dolgokat kell kimondanunk. Matt Doherty költészetének középpontjában kísérteties és sokoldalú szimbólumok, képek állnak, ugyanaz a szó mást és mást jelent a történet különböző pontján. Olyan médiumra volt szükségünk ezért, amely nyitott és absztrakt – ilyen az opera. Philip Glass és Constance Delong Satyagraha című műve jutott eszembe, az is életrajzi ihletésű, és egy közismert személyről, Gandhiról szól. Glass és Delong elmondanak egy történetet, és bár nem ismerem Gandhi életútjának részleteit, azt a zenén keresztül mégis átélem. A mű nem támaszkodik valós részletekre, hanem magamnak kell értelmeznem. Ez a művészi nyitottság nagy hatással volt rám. Szintén nagy hatással volt rám a Carmenica Slovenica, egy szlovén női kórus. Egy New York-i fesztiválon hallottam őket, és rögtön ráéreztem, a Semmelweisben főszerepet kell, hogy kapjanak a nők, hiszen életük és haláluk áll a cselekmény központjában. Szükségünk van a női kar erőteljes, mindent elsöprő jelenlétére: ők kísértik Semmelweist, amiért nem volt képes megmenteni őket.
MD: Én még sosem írtam színpadi művet, így tiszta lappal indultam. Úgy éreztem, ez egy lehetőség arra, hogy kötöttség és viszonyítási pontok nélkül írjak. Szabad voltam, mert nem volt vesztenivalóm. Olyasvalamit próbáltam alkotni, amit még soha. A következő projektnél nagyobb merítéssel, több forrásból kell majd dolgoznom, nehogy a saját első librettóm legyen a fő támpontom. De most az egyszer még nem kötötte meg a kezemet az, hogy hogyan is „kellene” csinálni.
RL: Azért is volt olyan jó veled dolgozni. Mert pont azt az embert kerestem, aki segít kitörni az egyszerű műfaji gondolkodás kereteiből.
– A Semmelweis-operának volt már egy koncertelőadása 2017-ben New Yorkban. Mit ad majd hozzá a zenéhez egy valóban színházi, szcenírozott előadás?
RL: Olyan zenei nyelvet alkottam ehhez a darabhoz, amely szimbólumok, ereklyék és töredékek összessége, amelyek össze akarnak állni, hogy a misztériumból megszülessen végül az igazság. Ehhez a darabhoz olyan rendezőre volt szükség, aki hozzá tud adni egy harmadik elemet: a látványt. Boross Martin rendező táncosokkal is dolgozik, a gesztusnyelv jelképei pedig még tovább gazdagítják az előadást. Csodálatos, hogy különböző nézőpontokból közelítjük meg ezt az operát.
MD: Számomra a darab valódi értéke nem más, mint a nézők élménye. Költő vagyok, megszoktam, ha írok valamit, az csak akkor kel életre, ha valaki elolvassa, vagy felolvassa másoknak. Sokat jelent számomra, hogy egy teljesen más műfajban dolgozhatok, részt vehetek valaminek a létrehozásában, ami a nézők fejében találja majd meg az igazi értelmét.
Az interjú megjelent a papageno.hu-n (2018. 06. 02.) »
