A Sárik Péter Trió: Sárik Péter (zongora), Gálfi Attila (dob), Fonay Tibor (bőgő)Az X Bartók című lemeze anyagával érkezik a Bartók Plusz Operafesztiválra a Sárik Péter Trió. Az ismert és külföldön is népszerű magyar zongoraművész és zeneszerző nem először nyúl klasszikus művekhez, hogy önálló érvényű alkotásként adja tovább a kortárs közönségnek. Interjú Sárik Péter dzsessz-zongoraművésszel.
– Alkalmas-e a teljes Bartók-életmű arra, hogy dzsesszátiratban szólaljon meg?
– Szerintem nem alkalmas. Már eléggé rutinosak vagyunk klasszikusok átdolgozásában. Ennek a legelső állomása mindig az, hogy a szerző teljes életművét végighallgatjuk. Nagyon fontos, hogy ezek a művek az eredeti formájukban – úgy, ahogyan vannak – tökéletesek. Ha feldolgozunk belőle, csak a legnagyobb felelősséggel és odafigyeléssel szabad megtennünk, azzal az igénnyel, hogy az átdolgozással valóban hozzáadunk valamit.
– Az X Bartók-lemezükön tíz feldolgozást adtak közre. Mi volt a válogatás alapja? A zene ismertsége? Vagy annak a sokszínűségnek a felvillantása, ami a zeneszerző Bartók Béla érdeklődését is jellemezte?
– A klasszikus szerzőknek is vannak slágereik: bizonyos műveik sokkal ismertebbek másoknál. Ez lehetne szempont. De nálunk nem volt az. Hozzányúlhattunk volna például a Kékszakállúhoz, de nem láttam alkalmasnak rá, hogy zongorás trióval feldolgozhassuk. Ugyanezért nem alapoztam vonósnégyesekre sem. Azt tartottuk fontosnak, hogy amit hozzáteszünk a mi zenénkkel, azzal új közönséget érjünk el: elvigyük Bartókot azokhoz, akik esetleg még nem hallották a zenéjét, még nem járnak klasszikus zenei koncertekre. Mert ha őszinték vagyunk: az új generációk nemigen jártak a hangversenytermekben a szüleikkel, az sem jellemző, hogy otthon ezt a zenét hallgatnák. Gyakorlatilag esélyük sem volt rá, hogy találkozzanak ezzel a műfajjal. Azt vettük észre, hogy ha a klasszikusokat ötvözzük a dzsesszel, és ha nem csak a komolyzene tereiben játsszuk, elérünk olyanokat, akik utána készek meghallgatni az eredetit is.
– Ez azért meglepő, mert a dzsesszt eleve a komolyzenéhez közeli műfajnak gondolnám, és nem populárisnak, ahonnan lehet új közönséget szerezni a klasszikusok számára.
– Az elmúlt 20 évben sokat változott a helyzet. A dzsessz világszerte reneszánszát éli, Magyarország is tele van dzsesszfesztiválokkal. Ez a zene képes megszólítani a fiatalokat. És az idősebbeket is: ők nagyobb eséllyel kapták el annak idején azt a korszakot, amikor a dzsessz a forradalom volt, tiltott és izgalmas. A mi zenekarunk évente néhány olyan saját koncertet is tud adni, amelyre 700–800 ember jön el. A Zeneakadémia nagytermét mind a Bartók-, mind a Beethoven-műsorunkkal megtöltöttük. Persze mindenkinek a saját egyéni ízlésén is múlik, hogy klasszikus zenészként vagy klasszikus zenét szerető emberként felháborodik-e azon, hogy – úgymond – megszentségtelenítettük ezeket a műveket. Vagy nyitott arra a változatra, amit mi 2019-ben a Bartók-művekről gondolunk.
– Találkozott olyannal, akit bántott, hogy ön Bartók-átiratot készített?
– Ellenkezőleg. Bár hírből tudom, hogy van ilyen vélekedés, de én csak kedvező visszaigazolásokat kaptam. De a legpozitívabb, hogy a Zeneakadémia gyakorlatilag tárt karokkal várt minket a Bartók-koncertünkre, és az is, hogy felléphetünk majd a nagyon nyitott, de alapjaiban komolyzenei Bartók Plusz Operafesztiválon.
– A klasszikusok feldolgozása a Bartók Plusz Operafesztiválon is érzékeny téma – az elmúlt idők egyik fontos és végső soron értelmes vitáját Szüts Apor RockGiovannija váltotta ki. Jó alkalom megkérdeznem erről az ön saját tapasztalatokon alapuló véleményét.
– Ezt az egész kérdést leegyszerűsítjük arra, hogy tényleg az van: ha valaki nem szereti, hogy belenyúlnak egy műbe, nem kell meghallgatnia. Felháborodni nyilván lehet az átdolgozás miatt, szerintem bizonyos szempontból még jót is tesz a botrány, mert többen hallanak róla, hogy lett egy ilyen mű. Szerintem az a lényeg, hogy játsszuk és tartsuk életben ezeket a műveket. Akkor tesszük a legjobbat a szerzőnek is és a közönségnek is.
– A Bartók-lemezüket hallgatva az volt az érzésem: az önök zenéje roppant fegyelmezett, és azért olyan hatásos, mert nem bíz semmit a véletlenre. Hol volt a zenében az improvizáció: a zeneszerzői munkájában vagy abban, ahogyan a felvétel megszületett?
– Ez volt életem legnehezebb munkája: egy évet dolgoztam vele, és fél évet próbáltunk a zenekarral. Valószínű azért tűnik úgy, mintha teljesen megírt zene lenne, mert igenis tartani akartuk magunkat a bartóki hangzáshoz. A megszólaló témák az utolsó hangig megkomponáltak. A zongoraszólamot átírtam úgy, hogy az alsó szólamokat át tudjam adni a bőgőnek. A bőgőt és a dobot is rendkívül szigorúan vettem. Az improvizáció pedig: az összes többi. A lemez hetven százaléka improvizáció.
– Vagyis a miskolci koncert okozhat meglepetést a számunkra?
– Abszolút: soha nem tudjuk és nem is akarjuk kétszer ugyanúgy eljátszani a műveket. A témák – lehet – ugyanúgy hangzanak majd el, talán lassabban vagy kicsit gyorsabban, hiszen mi is tanuljuk a műsort: folyamatosan érik. Az improvizációk pedig egészen mások lesznek. Ez az egésznek a lényege.
– Ön, aki ennyi időt töltött a bartóki életmű tanulmányozásával és azzal, hogy megszülessen ez a lemez, amikor ezt a zenét játssza, tudja-e még, hogy hol végződik Bartók Béla és hol kezdődik Sárik Péter?
– Ezt nehéz megmondanom. A dzsesszben a legfontosabb, hogy az ember nagyon sok dolgot megtanul egymagában, aztán a próbákon a zenekarral kicsiszolja, és amikor a színpadra lépünk, semmiféle szándékunk nincs arra, hogy olyat csináljunk, ami a múltkori koncerten már elhangzott. Hanem a helyhez, a közönséghez és a hangulathoz mérten hagyjuk, hogy a zene úgy jöjjön, ahogyan akar.
– A zenéjéről az „autentikus” mellett az őszinte jelző jut még az eszembe. Egyszerre önazonos azzal, aki játssza, és azzal, akit játszik: Bartók Bélával. Mi a titka?
– Csak az őszinte dolgokban hiszek. Csak úgy szabad bármit csinálni, hogy az őszinte legyen. Ami csak annyit jelent, hogy mi ezeket a műveket a magunkénak érezzük. Szeretjük játszani, ettől élő. Beletettük a munkát, felmegyünk a színpadra és lubickolunk ebben a csodálatos zenében. És ezt a közönség megérzi, jön velünk. Igen, csak őszintén szabad csinálni.
Bujdos Attila (Észak-Magyarország)
