Eötvös Péter (Fotó: Kollányi Péter)Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájának magyarországi bemutatója az ez évi Bartók Plusz legnagyobb szenzációja. És ahogy a világhírű zeneszerző már a programismertető sajtótájékoztatón hangsúlyozta: ez lesz az első operabemutatója abban a városban, ahol 14 éves koráig élt. Így Miskolc, Kína, Németország – a világ számos más szeglete, és az otthon kérdése is szóba került.
– Hogyan emlékszik Miskolcra?
– Olyan gyönyörű emlékeim vannak, amilyeneket csak egy fiatalember tud gyűjteni. A háború után Erdélyből ide tértünk vissza, és nekem tizennégy éves koromig Miskolc volt az otthonom. Jó értelemben voltam utcagyerek: az egész város az enyém volt! Amikor nem foglalt le az iskola vagy a zeneiskola, akkor fociztam, jártam Lillafüredet, a Bükköt, Hámort, Diósgyőrt, ezek a kirándulóhelyek nagyon fontosak voltak, a belvárosban pedig az Avas. A lakásunk is ott volt az Avas alján, a Reményi utcában, nem messze a zeneművészeti szakiskolától, ahol édesanyám tanított. Nagyon aktívan kivette a részét a város zenei életének szervezéséből, megalapította a Diósgyőr-Vasgyári Zeneiskolát, később ő vezette a miskolci filharmóniát. Ezáltal nemcsak a zene, de a város is jobban benne volt az életemben, mint sok kortársaméban. Budapest is Miskolcnak köszönhető. Azt, hogy 14 évesen bekerülhettem a Zeneakadémiára, az itteni kitűnő képzés tette lehetővé, mindazok a nagyszerű tanárok, akikkel 4-5 éves koromtól dolgoztam, akik 9-10 éven át tanítottak. A diósgyőri zeneiskola egyébként most lett hetvenéves, és ez alkalomból az édesanyámról, Szűcs Ilonáról neveznek el egy termet. Meghívtak a jövő tavaszra tervezett ünnepségre, így akkor Miskolcra érkezem.
– Ezek szerint Az Aranysárkány bemutatóján nem lesz itt?
– Nem, éppen Spanyolországban leszek. Most lettem 75 éves, és az eköré szervezett előadások, fellépések miatt nagyon sűrű ez az évem. Részt vettem az énekesek kiválasztásában, a karmester, Nagy Zsolt közeli kollégám, a rendezővel, Bruno-Berger Gorskival is dolgoztunk már együtt, és most, a magyarországi bemutató kapcsán is rendszeresen találkoztunk. Részese vagyok tehát az előkészületeknek, de a zenei és énekes próbákat már nem tudom figyelemmel kísérni.
– Hány operáját játsszák most világszerte?
– Szerencsés komponista vagyok. Tíz operát írtam, két kamaraoperát, és általában mindegyiket játsszák valahol. Ebben az évben például a Radamest és a Lady Sarashinát Svájcban és Németországban több helyszínen is. A Három nővérnek májusban volt Oroszországban, Jekatyerinburgban bemutatója, ezt jövő februárban a bécsi Staatsoperben fogom vezényelni. Az Angyalok Amerikában több országban is látható. Az Aranysárkánynak is lesz németországi bemutatója, jövő januárban pedig a Lilith kerül újra színre.
– Hogyan választ darabot? Például miért Az Aranysárkány?
– Az, hogy ez az opera ilyen formában megszületett, a budapesti Katona József Színház kitűnő előadásának köszönhető. Amikor láttam a darabot, épp volt egy felkérésem a frankfurti Ensemble Moderntől kamaraopera írására. Megragadott a történet, a moralitása, a sokrétű konfliktus, a gyönyörű szöveg, és arra a következtetésre jutottam, hogy a zenét is elviselné. Az opera számára redukálni kellett a jelenetek számát, egyszerűsíteni az emberi kapcsolatok sokrétűségét, hogy érthető maradjon a történet, az öt alapszereplő így is 20–25 szerepet játszik. Számomra az emberi magatartás érdekes ebben a darabban. A gonoszság és a segíteni akarás, az ügyesség és az ügyetlenség, a kedvesség és az önzés. A német város kínai konyhája, ahol megpróbál inkognitóban élni a fiú, ehhez csak a hátteret adja.
Eötvös Péter (Fotó: Kollányi Péter)– Pedig ez az alaphelyzet ma önmagában is erős üzenetet hordoz.
– Az operát 2013-ban írtam, a színmű még hamarabb keletkezett. A kínai kisfiú tragikus kalandját egy német városban nem azért írta meg Schimmelpfennig, hogy a bevándorlásról beszéljen, és nem arról szól az opera sem. Természetesen, mint annyiszor, ezzel a darabbal is előfordulhat, hogy az aktuális közbeszéd, a politika más hangsúlyokat helyez rá, de az magát a darabot nem érinti, azt az idő és a mű korrigálja. Mert csak a szereplő, az ember és az általa megfogalmazódó etikai kérdés a fontos.
– De ez a kisfiú végig hazavágyik. Az otthon kérdése mégis csak megjelenik az operában. Különösen érdekes erről az ön véleménye, hiszen három ország több városában élte az életét.
– Nem az otthon, hanem az idegenség a kérdés. Tragikomikus, de kimondottan megrázó kép, amikor a fiú csontváza végül hazatér. Haza – ami a nyelvet, a kultúrát jelenti. Mi is a magyar kultúrába jöttünk haza a feleségemmel tizenöt évvel ezelőtt. Irodalmat lehet külföldön is olvasni, de az nem ugyanaz, mint amikor Kertész Imrével itthon beszélgettünk, Esterházy Péterrel együtt dolgoztunk! Az is nagyon fontos számunkra, hogy magyar nyelvű színházba járhassunk. Együtt élni ezekkel az alkotásokkal és alkotókkal – ezt jelenti az otthon.
– Szerencsésnek nevezte magát amiatt, hogy sokat játsszák az operáit – de ebben biztosan több szerepe van a zenéjének, mint a szerencsének.
– Mindegyik operámnak más a zenei nyelvezete, mert más közegben, más korban játszódnak az események, másról szólnak a történetek. Ugyanakkor a kosztümös filmeknél sem az a legfontosabb, hogy melyik korból jön a szereplő, hanem az, hogy milyen szemlélettel beszélünk róla. A zene a jelenkor szemléletét tükrözi. Sok olyan elemet használok, amit a zenélés alapjának tekintek. Ilyen például a hangköz, az általa hordozott feszültség. Ez kissé elméletinek tűnhet, de könnyen átformálható a talán érthetőbb képi világra. A színek is hangulatot, érzelmet tükröznek, és dinamikát a halványabb vagy erősebb árnyalat, ezt már a hétköznapokban is tudatosan használjuk. A zenében ugyanígy megjeleníthetők a feszültségek, oldások, a harmonikus és diszharmonikus váltások. A közönség számára a feszültség és az oldás nagyon fontos alapállapot, ezt még akkor megtanultam kezelni, amikor filmzenét írtam. Az énekszólamaim jól követhetők, fontosnak tartom, hogy az énekesek számára természetes folyamat legyen az előadásuk. Ez a szöveg érthetőségét is segíti, és az sem mellékes, ha az énekesek szeretik. Ezért is örülök, kellemes visszajelzés számomra, hogy több áriám bekerült az előéneklési repertoárba.
– Hogy látja, a Bartók Plusz operaíró versenyének lehet hatása arra, hogy minél több „közönségbarát”, sőt közönséget vonzó kortárs opera szülessen?
– Jó kezdeményezésnek tartom, lehetőséget ad a felfedezésre. Az operaházak egy évadban egy-két operát rendelnek általuk választott szerzőktől. Ez eleve leszűkíti a lehetőségeket – a pályázat viszont kitágítja. Több komponistát inspirál, tehát mélyebb a merítés, és ez megteremti az esélyét annak, hogy olyat találjanak, amire nem is gondoltak. Az opera közönsége tagadhatatlanul nagy veszteségeket szenvedett el a múlt században. Nemrég olvastam Debussy kitűnő beszámolóit a 19. század végi párizsi zenei életről: folyamatosan bemutatók voltak, és nagy viták az új művekről. Aztán következett az ismétlés unalma. Azonos előadások, azonos kosztümök, belefáradt a közönség. A rendezői színház megjelenése viszont ismét felkeltette az érdeklődést a régi operák iránt, hiszen minden találkozás új volt. Ebből sokat profitáltak a jelen operái is. Már legalább 10-15 éve aktívak a szerzők és a színházak, a zenei lapok újra rendszeresen bemutatókról adnak hírt, és hallatlanul megnőtt az érdeklődés irántuk. A fesztivál mindennek sűrített megjelenése, ezért abszolút jó lehetőség a megmutatkozásra.
Az interjút készítette: Csörnök Mariann
