Fonay Tibor – bőgő, Sárik Péter – zongora, Gálfi Attila – dobSárik Péter jazz-zongoraművész – de számos műfajban kalandozott egyedül és jelenlegi együttesével, a nevét viselő trióval is. A klasszikusok közül sem Bartók az egyetlen, akinek zenéjét áthangszerelve, improvizációkkal gazdagítva feldolgozták, ám az operafesztiválra természetesen ezzel a programmal érkeznek.
– Életrajzai mind kiemelik, hogy fiatal zenészként „a jazz mellett szinte minden zenei irányzatban kipróbálta magát: játszott, klasszikus, könnyű, pop, latin és világzenét”. Mi volt ez: útkeresés, a tarisznya megpakolása? Vagy egyszerűen csak azt csinálta, ami éppen a legjobban érdekelte?
– Mindhárom igaz! A klasszikus zene megkerülhetetlen, ha valaki komolyan akar foglalkozni a jazzel. Sokféle zenét szeretek, érdekes volt kipróbálni a különböző műfajokat. Végül a jazznél kötöttem ki, de nyitott zenész vagyok ma is. Mint ahogy trióbeli zenésztársaim, Fonay Tibor és Gálfi Attila is. Így a jazz alapjain állva ma is sokat kalandozunk.
– Nemcsak a műfajok között kalandozik szívesen. Miközben elismert, sikeres jazz-zeneszerző, gyakran feldolgozza mások muzsikáját – olyan klasszikusokat „jazzesítettek”, mint Beethoven és Bartók.
– Tíz évvel ezelőtt, a Jazzkívánságműsor sorozatunkkal indultunk el ezen az úton. Kívánságműsor, mert a közönség kéréseit teljesítettük, legyen az pop, rock vagy bármilyen más sláger, amit természetesen átdolgoztunk a saját műfajunkra. Beethoven Örömódája is a közönség kívánsága volt, és ebből következett a Beethoven-lemez. Azt, hogy lejárjon a 70 év, ami engedélyhez köti Bartók Béla zenéjének felhasználását, ugyanúgy ugrásra készen vártuk, mint a legtöbb hazai és külföldi jazz-zenész. Bartók számunkra ziccer, megkerülhetetlen vonzerő. Maga a jazz.
– Ezzel fel is dobott néhány magas labdát... Kezdjük talán azzal: hogyan értsék a zenét kedvelő, ám nem művelő fesztivállátogatók, hogy „Bartók maga a jazz”?
– Csak a hangzást figyeljék! Bartók harmóniái, akkordjai rendkívüli módon hasonlítanak arra, amit a mai jazz használ. Talán sokat elárul az is: amikor a Beethoven-lemezt készítettük, nagyon kellett arra figyelnem, hogy valamennyire stílusban maradjunk, nehogy az ő zenéjéhez képest túl modern, bartóki jazzharmóniákat használjunk. A Bartók-anyagnál nincs semmi efféle megkötés, a lehető legszabadabban improvizálhatunk.
– Azt mondta, ugrásra készen várták, hogy hozzányúlhassanak Bartók zenéjéhez. Miközben folyamatosan vitatkozik a szakma arról, miként, és egyáltalán szabad-e átdolgozni a nagy klasszikusokat.
– Mi jazz-zenészek nyilván másképp látjuk ezt a kérdést, mint a „komolyzenészek”, hisz a mi műfajunkban pont az improvizáció a lényeg, hogy egy vázlatosan megírt témát a saját gondolatainkkal, érzéseinkkel felöltöztessünk. A klasszikus zenészek feladata pedig ugye pont fordított: minél tökéletesebben előadni az eredeti művet, természetesen változtatás nélkül, a szerző utasításait a legpontosabban követve. Így a válaszunk természetesen az, hogy szabad, és erre több érvünk is van. Például több száz évvel ezelőtt improvizáltak a „klasszikus” zenészek is, miért ne tehetnénk most is? Nem vagyok, nem lehetünk biztosak abban sem, hogy bármelyik mester egyetértene ma a saját kottájával. Lehet, megérezve a kor ritmusát, tempóját, átírná a műveit, de minimum áthangszerelné, ahogy tesszük mi is.
– Önök mennyire írták át? Milyen könnyen ismerhet rá a közönség Bartókra?
– A felismerés élményét meg tudjuk ígérni! Természetesen a műsorban viszonylag sok a zongoramű, mert a zongora–bőgő–dob felállásban az a legkönnyebben feldolgozható. De legyen a II. zongoraverseny vagy egy kórusmű, a témát, ha kis módosításokkal is, bemutatjuk. Kicsit a mai hangulatra formálva, olyan ritmusokat használva játsszuk, ami még jobban kiemeli a bartóki zene érdekességét és teljességét. De nem csak azoknak lehet élményszerű, akik már ismerik és szeretik Bartók műveit! Úgy gondoljuk, hogy ez a koncert, a másképp előadott zene jó esély a találkozásra, a kapcsolat megteremtésére, az érdeklődés felkeltésére. És biztatás, hogy bátran hallgassák meg az eredetit is!
– Ebben a gondolatban mintha már a zenetanár is megjelenne...
– Lehet. Sok zenész úgy gondolja, elég, ha mindenki teszi a dolgát: ők zenélnek, a közönség pedig legyen kíváncsi és menjen el a koncertre. Mi viszont igyekszünk segíteni a hallgatóságnak. Nem azért, mert missziót akarunk végezni, bár lassan már annak tűnik, hanem csak egyszerűen ilyenek vagyunk. Akár a Zeneakadémia színpadán is úgy viselkedünk, mint egy jazzklubban. Szeretjük, ha őszinte a viszony a közönség és köztünk, és amikor bevonjuk őket az előadásba, akkor más síkra helyeződik át a találkozás. Lebontjuk a merev korlátokat, egy nagy család leszünk. Elmesélhetetlen az ereje, a megdöbbentő hatása annak, amikor 1700 ember énekli velünk az Örömódát! A Hej, pávát is mindenki énekli, még ha a szöveget időnként lalázással helyettesítik. De ismerik, és ami igazán nagyszerű: azok is tökéletesen tudnak követni minket, akik nem értenek a jazzhez! Új időket élünk, új igényei vannak a közönségnek. Ha nem akarunk egyedül állni a színpadon, akkor megtartva a klasszikus formákat, tisztelve az elődöket, kezet kell nyújtanunk a hallgatók felé.
Az interjút készítette: Csörnök Mariann
